Egy fejedelem, aki Borsiban hagyta a szívét

„Úgy tűnik, az ismeretlen katona csupán nyomot akart hagyni maga után” – mondja Hajdú JenőSomogyi Tibor felvételeAkárcsak az embereknek, a kastélyoknak, szobroknak is megvan a maguk sorsa, mely nem mindig a legfényesebb. A Bodrog jobb partján szerényen meghúzódó borsi várkastélyé különösen kalandos – akárcsak uráé, II. Rákóczi Ferencé, aki 1676. márciusának 27. napján látta meg itt a napvilágot.

A történettudomány mai állása szerint IV. Béla királyunk építtetett vízvárat Borsiban 1264-ben. A falut akkoriban kiterjedt erdőségek övezték, melyek jó menedéket nyújtottak a Bodrogköz betyárjainak – de nemegyszer a nemesemberek is ide menekültek az állandó torzsalkodások elől. Első tulajdonosa Csörsz Kérczek lett, majd a XIII. század végén – a kor szokásaihoz híven – „erőszakkal elfoglaltatott”, mégpedig Káji Tamás által. Ezt követően Róbert Károly király szerezte meg, majd 1387-ben Perényi Miklós tulajdonába került, minden birtokkal egyetemben. Négy évvel később a falu és a vízvár ismét Sátoraljaújhelyhez tartozik, így a Pálócziak tulajdonát képezi, majd Rissóci Lukácsé, Ernuszt Jánosé, Dombi Annáé és Hennyei Miklósé, később pedig Hennyei Margité és Zselmír Miklósé lesz. Ez utóbbit – aki királyi kamarás volt – tartják számon első jogos tulajdonosként. Az ő nevéhez fűződik ama nemes cselekedet, hogy a zárt udvarú, földszintes épületre emeletet építtetett, ám munkáját nem tudta befejezni. 1615-ben került a vár Lorántffy Mihály birtokába, majd Lorántffy Zsuzsanna révén I. Rákóczi György kezére. Az építkezés befejezése, illetve a következő szint megépítése már a Rákócziak érdeme.

Hogy miképp nézhetett ki a Nagy Fejedelem megérkezése idejében, ma már csak találgatni lehet. Mivel az első emelet falai eléggé vékonyak, nem túl valószínű, hogy a második emelet kőből épült volna. Inkább lehetett fából, mint az aranyosmegyeri kastély, mely a borsinak tulajdonképpen a hasonmása.

Egyesek szerint nem is várkastély, csupán megerősített udvarház. II. Rákóczi Ferencnek azonban úgy tűnik, megfelelt. „Fiú született!” – vihették a hírt az uradalmak minden szegletébe a fullajtárok három évszázaddal és huszonkilenc évvel ezelőtt, de a hírre felütötte a fejét a bécsi udvar is. II. Rákóczi Ferenc bölcsője fölött valószínűleg nem álltak csillagjósok, a létét bizonyító első írásos emlék is 1676. április 1-i keltezésű. Ezt a sárospataki udvarbíró, bizonyos Simondi György állította ki, és esküvel fogadja benne, hogy „Rákóczi Ferenc Erdélyi Fejedelem és Fejedelemasszony Zrínyi Ilona mindkét ágon lévő maradékokat” híven és hűséggel fogja szolgálni.

Az elhagyott várkastély

II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk életútját sokan, sokféleképp megírták – kezdve Eustache Le Noble-val, Herczeg Ferencig bezárólag. A befutott útról azonban maga a Nagy Fejedelem ír legmegkapóbban; soraiból pedig kitűnik, hogy bár Európa nagy részét befutotta, Borsi szent helyként maradt meg emlékezetében.

„Szent ez az ódon várkastély, szentek ezek a viharvert falak, ahonnan egykor, egyre növekvő fényességgel indult el élete pályájára nemzeti történelmünk egyik legfényesebb csillaga, II. Rákóczi Ferenc, hogy a késői nemzedéknek is ragyogjon önfeláldozó hazaszeretete.”

A hazaszeretet időközben csakúgy megkopott, mint az ódon várkastély falai. Talán teljesen az enyészeté lett volna, ha nem akad néhány lelkes borsi polgár, akik úgy döntöttek: megmentik a kastélyt az utókornak. Hogy emlékezzenek azokra az időkre, amikor szinte egész Európa figyelme a Felvidékre és az „elégedetlenek háborújára” irányult.

Hasonló, de „más síkon folyó” küzdelem volt ez. Előbb a hivatalokkal, majd a csehszlovák és a magyar köztársaság „felsőbb szerveivel” kellet megértetniük, miért is fontos a várkastély megőrzése, helyreállítása. Nem volt könnyű dolguk, hiszen az „átkosban” számos fontosabb ügy akadt a közös történelmi múlt megőrzésénél. Fáradozásuk mégsem volt hiábavaló.

„Sokat jártam ide, a várkastélyhoz – emlékszik vissz Hajdú Jenő, a II. Rákóczi Ferenc Emlékbizottság elnöke –, és a romokat, valamint a folyamatos pusztulást látva egyre azon gondolkodtam: vajon egy ember tehet-e valamit is a várkastély megmentéséért? Kétségbeejtő állapotban volt, mivel korábban hol majorként, hol meg kaszárnyaként szolgált. Töprengéseim közepette aztán rájöttem: minden út egy lépéssel kezdődik, és mozgósítottam a jó szándékú embereket a várkastély megmentése ügyében. Fáradozásunkat siker koronázta – a dolgok lendületet kaptak, és kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de a Nagy Fejedelem szülőházának felújítása azóta is folyik.”

Látogatásom idején építőmunkások sürgölődtek a kastély földszinti termeiben, a padlózat szigetelését végezték éppen. Korábban főképp egyetemisták vették ki a részüket a munkálatokból.

„A várkastély korábban a Kassai Múzeum tulajdonában volt. Hogy mennyire törődtek vele, talán érzékelteti az a tény, hogy a magas kerítés és a lelakatolt kapu miatt sem az épületet, sem pedig az előtte álló szobrot nem lehetett megközelíteni. Hogy bejussunk a területre, trükkhöz kellett folyamodnunk – ezért 1984-ben építőtábort szerveztünk. Meghívtunk tehát mintegy százötven egyetemistát az ország minden részéből; nappal a kastély körül dolgoztak, estére pedig előadásokat szerveztünk nekik. A három hét alatt igazán neves előadókat láthattunk-hallhattunk itt, akik felvilágosítottak bennünket a két ország „viselt dolgairól”. A Bős–Nagymarosi vízlépcsőrendszer megépítésének terve akkoriban kezdett konkrét formát kapni, és a nagypolitika látszólag nyugodt felszíne alatt feszültségek keletkeztek. Ezek a művészek azonban ennek ellenére is felvállalták a borsi kastély ügyét, volt, aki azt mondta: „Ha kell, Kádárig megyünk!” Valóban meg is született az államközi szerződés az akkori kultuszminiszterek, Polinszky Bertalan és Miroslav Válek között. Ez akkoriban felért egy kisebbfajta csodával. A csehszlovák állam vállalta magára a várkastély felújítását; ki is utaltak erre a célra huszonkétmillió csehszlovák koronát. A munkálatok 1985-ben kezdődtek meg, ám az átépítést végző cég ebből csak három és félmilliót tudott meríteni. Mire a munkálatokban odáig jutottak volna, hogy már nem csak pusztítanak, hanem építenek is, jött a „bársonyos forradalom”, és a pénzforrás elapadt. A céget felszámolták – csupán egy hatalmas, az addiginál is nagyobb szemétdomb maradt itt utána” – mondja a II. Rákóczi Ferenc Emlékbizottság elnöke.

Ismét segítenek az egyetemisták

„Tíz évvel az első építőtábor és öt évvel a rendszerváltás után ismét az egyetemistákat kellett segítségül hívnunk – szövi tovább a borsi várkastély legújabb kori történetének szálait Hajdú Jenő. – Az 1994-es már nemzetközi tábor volt, a magyarországi és szlovákiai diákokon kívül jöttek ide erdélyiek és csehországiak, de dolgoztak a kastély udvarának rendbetételén felnőtt lengyel cserkészek, valamint borsi polgárai is. Néhány hét leforgása alatt ötven teherautónyi építkezési törmeléket raktunk fel. Emellett maradt időnk és energiánk előadóestek szervezésére, valamint nagy beszélgetésekre is, az átrendeződött politikai és erőviszonyokat megvitatandó.”

Hogy mit tesz az ember, ha a romhalmazból újra kastélyt akar varázsolni, ám hiányzik a megfelelő tőke? Kitartóan levelezik, mint azt Hajdú Jenő és társai tették...

„1999-et írtunk, amikor a levelezésemnek végre foganatja lett – mondja, – miközben olyan emberekben kellett csalódnom, akiktől elvártam volna, hogy legalább válaszra méltassanak. Különben a hazai magyar politikai paletta néhány érdekes személyiségéről van szó, de a nevek ez esetben nem érdekesek. Végül a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kaptunk tizenkétmillió forintnyi támogatást. Ennek a fele került át hozzánk, a másik felét a terveket készítő iroda használja fel. Ebből, valamint az itthonról kapott félmillió koronából fedtük be a tetőt, hogy legalább a falak ne károsodjanak. Jelenleg folynak a csatornázási munkálatok, valamint a gázvezeték szerelése, egy építőbrigád pedig a falak nedvesedésének megakadályozásán fáradozik.”

Időközben persze számos intézmény észbe kapott; erről tanúskodik a kastély bejáratának bal oldali falán elhelyezett tábla, mely fennen hirdeti, melyik intézmény és hivatal milyen mértékben járult hozzá a kastély régi fényének visszaállításához. A Pro Slovakia Állami kulturális Alap például 1999 és 2001 között összesen 550 ezer koronát adott, a Tőketerebesi Járási Hivatal Területfejlesztési Osztálya 111 ezret, a már említett Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 12,5 millió forintot, a Fejér megyei önkormányzat pedig egymillió forintot.

Található ugyanebben a bejáratban egy sokkal szomorúbb tábla is; a hatalmas márványlap több darabból tevődik össze, tanúsítva, hogy a történelem viharai a legtartósabb dolgokat is felemésztik. A „történelem viharát” ez esetben azonban egy szlovák kiskatona képviselte, mint azt Hajdú Jenőtől megtudtam.

„A táblát 1938-ban állították, amikor a Felvidéket visszacsatolták az anyaországhoz – mondja –, és az egyes vármegyék adományait tüntette fel. Ezek akkor 16 ezer pengőt gyűjtöttek össze; ehhez tett hozzá az állam további kilencezret, és ebből a pénzből építették fel az északkeleti szárnyat és az árkádokat. 1945-ben, amikor szlovák katonák állomásoztak a várkastélyban, az egyik kiskatona fejszét kért a lakosoktól, és darabokra törte a táblát. Nyilván haragudott a magyar feliratra, vagy egyszer?en csak nyomot akart hagyni maga után...”

Sikerült neki.

Rákóczi-sarjak és a leleplezett szobor

A történelem fent említett vihara 1906-ban „vetette haza” a Nagy Fejedelem porhüvelyét a távoli Rodostóból, a szíve Camaldules-ben, Párizstól húsz kilométerre van eltemetve. A kastély bejáratát őrző szobor jóval később, 1969. március 31-én került a zólyomi vár alagsorából Borsiba. Történetéről annyit, hogy a Mozdonyvezetők Szövetsége megrendelésére készült, Májer Ede alkotta szobrot 1907-ben állították fel Zólyomban, és az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásáig az egyik közteret ékesítette. Az ekkor divatossá vált „szobordöntési hullám” nem kegyelmezett a Nagy Fejedelem szobrának sem. Eltávolítását követően a zólyomi vár alagsorába került, ahol Balassa Béla nyugalmazott tanár viselte gondját. Ő hívta fel a borsiak figyelmét az alkotásra, s így került 1969-ben Borsiba.

Az alkotást alkalmuk volt megcsodálni II. Rákóczi Ferenc leszármazottainak is, akik a Nagy Fejedelem József fiának lányától, Maria Elizabettől származtatják magukat. Jacquelin, Michel és Stephan Duchemin 1995-től járják azokat az emlékhelyeket, melyek a nagy ős nevéhez kötődnek. ĺgy vetődtek el Borsiba is.

”Sajnos, az egymást váltó kormányoknak négy év túl rövid idő ahhoz, hogy ígéreteiket valóra váltsák – mondja búcsúzáskor Hajdú Jenő. – Borsi önkormányzata azonban szívén viseli a kastély sorsát, számol vele a hosszú távú községfejlesztési tervben is. Véleményem szerint 3–5 éven belül be lehet fejezni a munkálatokat; ha sikerül visszaállítanunk egykori fényét, már nem dolgoztunk hiába. Rákóczi szülőhelyével a szabadság egyik fontos emlékhelyét is sikerül megmentenünk.”

Mert, mint Mécs László írja Nem megyek Rodostóba című költeményében:

„...Mint testem e földben, lelkem élt e Népben,

mezítláb harcoló rongyos kurucokban:

magyarban, szlovákban, ruszinban. Szívemben

porladt kuruc ősök vágy újra dobban.”