Csoda született

Egy fadarab, egy kavics. Egy darab zsinór, rajzszög, fecni papír. Nézem a kisfiút, mit kezd e mindennapi tárgyakkal. Csoda születik. Egy vitéz, papírcsákóval, kavicsfejjel, amelyik mindig le akar esni a fadarabról. Zsinór a keze, rajzszög a válla. Él, mert játszanak vele. Árnyékba húzódva, egy pléhlavórnyi, az utcát lemosó öntözőkocsi lyukas tömlőjének hála, egy tenger is van a vitézhez. Meg van szép nadrág a kisfiún, akit nem játszani vittek a városba, hanem színházat nézni. Hazafelé tartanának az anyjával, de a talált tárgyakból az előbb látott Lúdas Matyi születik újra, az alatt a pár perc alatt, míg a kisfiú anyja egy kicsit beszélget a szomszéd nénivel a téren lévő kávéház teraszán. Dícsérik egymás legújabb ruháját, panaszkodnak a melegre, s tán ennek is, a hétvégének is, meg úgy minden éppen mostanra előbújó fáradtságnak köszönhetően is szabadon maradt a kisfiú. Aki tovább éli most már az előbb látott mesét. Nem igazán érdekes, mi lesz a sorsa a nadrágnak. A bal térdén egy kisebb folt még délelőtt odasikeredett. Azt még nagyon észre sem lehetett venni. Igaz, ez a görbe rajzszög a nagy igyekezetben, hogy végre megfogja már annak a vitéznek a karját, megszúrta a kisfiú ujjbegyét, a kiserkenő vért pedig beletörölte a fehér trikóba, ugyan mit számít ez ilyenkor! Mikor már áll a vitéz a másnak talán csak pocsolya, de a kisfiúnak tengernyi víz partján. Játszik. Még tud. Lehet, ha meglátja az anyukája, még ki is kap rosszabb esetben. Jobb esetben korholással megússza. Játék. Fa, kő, zsinór, Isten tudja, miféle más kacat él, mozdul s kap szerepet. Mint ott, az előadáson. Amit együtt néztek az anyjával. Ahol apróka gyerkőcök bottal, zsinórral, kézzel, lábbal és ami a legfontosabb: lélekkel játszottak a többieknek. Tavasz, nyári hőséggel, Dunaszerdahelyen, egy báb- és színjátszó fesztivál egyik koradélutánján. Amikor a játék örömébe belefeledkezett gyermek arcán isteni fények és a szellem csillogása villódzik.