Bajnoki helytállással – a hétköznapokban is

Egy akkor történt baleset az egész életemet megváltoztatta. A csontok a lábamban a legkisebb ráhatásra is eltörtek, így gyakran voltam kórházban. Tanulmányaimat egy kassai mozgássérültekkel foglalkozó iskolában kezdhettem el – itt éltem 11 évig.

Mennyire befolyásolta a mindennapjait a betegsége?

Kezdetben sok nehézséggel kellett megküzdenem. Hatévesen kerültem el itthonról, szlovákul nem beszéltem, idegen emberek vettek körül. Járni sem tudtam, sőt egy speciális szerkezeten fekve tanultam meg írni és olvasni is. Később valamelyest javult az állapotom.

A kassai intézményben hogy érezte magát?

Az segítséget jelentett számomra, hogy ott csupa olyan ember vett körül, aki hasonló problémákkal küzdött, mint én. Az intézményben több mint ötszáz gyerekkel foglalkoztak. Nagyon jó közösség alakult ki, idővel sok barátot szereztem. A legfontosabb, hogy megtanítottak bennünket arra is, hogy az intézmény falain kívül hogyan éljünk, hogy fogadtassuk el magunkat a többi emberrel.

Sok embernek gondot okoz önmaga képességeinek, lehetőségeinek elfogadása.

Mint minden kamasznak, nekem is voltak ezzel problémáim. Kezdetben sok minden zavart, sok mindenre vágytam. Aztán arra gondoltam, hogy ha a Jóisten ezt a sorsot szabta nekem, biztosan van ennek oka. Lehet, ha másképp történnek a dolgok, egész más ember vált volna belőlem. Egyébként az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy olyan dolgok is hiányoztak nekem, amelyek nem igazán fontosak. Például nagyon szerettem volna elmenni diszkóba. A barátnőm segítségével ez az álmom valóra vált. Nagyszerű élmény volt, felejthetetlen, de rájöttem, ez egyáltalán nem az én világom.

A tanulmányai végeztével a nagyvárosból visszatért a szülőfalujába. Gondolom, itt sok mindenben különbözik az élet az előzőleg megszokottól.

Nem szerettem volna úgy élni, hogy bezárkózom a négy fal közé. Kassán barátaim voltak, közösségbe jártunk, elmentünk moziba, színházba, koncertekre. A faluban erre nem nagyon volt lehetőségem. Szánalomra sem itthon, sem a nagyvárosban nem tartottam igényt, mindössze azt szerettem volna elérni, hogy fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Az emberek egy része azt hiszi, hogy ha valakinek testi hiányosságai vannak, akkor az értelmi képességével is gond van. Ez persze nem így van. Ám amíg erre rájönnek, az időbe kerül. Türelmesen el kell magyarázni nekik, hogy engem ugyanúgy, mint bárki mást, hétköznapi dolgok foglalkoztatnak.

A családja mindig ön mellett állt?

A szüleim mindig, mindent megtettek értem, ami csak elvárható volt, sőt sokkal többet is. Nekik nagyon hálás vagyok mindenért. Nyolc éve boldog házzasságban élek. A férjem személyében igazi társra, támaszra találtam. Sok mindenben hasonlítunk egymásra, így azt mondhatom, igazi párt alkotunk.

Rendkívűl jó kedélyű embernek tűnik. Miből táplálkozik az optimizmusa?

Nem volt ez mindig így. Egy időben megpróbáltam elbújni a világ elől, nagyon zárkózott voltam. Azt hittem, hogy csak nekem vannak gondjaim, problémáim. Aztán beláttam, hogy változtatni kell az életemen. Rájöttem, hogy nem csak rossz dolgok történtek velem, s kezdtem meglátni a dolgok jó oldalát is. A hit szintén fontos szerepet játszik az életemben, hívő katolikus vagyok. Erőt adott, hogy 1992-ben kaptam egy újabb esélyt az élettől.

Mi történt akkor?

Steve Rider, egy angol misszionárius Kassán gyógyított akkoriban. Egy újságban olvastam róla, és kíváncsiságból elmentem hozzá. Megmagyarázhatatlan okból úgy éreztem, hogy kaphatok tőle egy lehetőséget, hogy újra járni tudjak. Ami ezután történt, sokak számára hihetetlennek tűnhet. A misszionárius a szívemre tette a kezét, és azt mondta: „Betegség, Jézus Krisztus nevében távozz!” Miután visszamentem az iskolába, mondtam a barátnőmnek, hogy úgy érzem, fel tudok kelni a tolószékből. Ő megpróbált erről lebeszélni, mert féltett, hogy bajom történik. De megpróbáltam, és sikerült: tizenegy év után újra tettem néhány lépést. Azonnal felhívtam a szüleimet, és bejelentettem nekik, megint tudok járni. Nagyon örültek, de alig akarták elhinni az egészet. Mindez 14 éve történt.

Hogyan fogadta a környezete a csodás gyógyulását?

Az orvosok nem tudtak rá magyarázatot adni. Olyan is volt, aki azt mondta, ne nagyon örüljek, ez csak átmeneti állapot, néhány napon belül elmúlik az egész. Hál’ istennek nem így történt!

Mivel telnek mostanság a napjai?

Sokat kézimunkázom. Szeretek rajzolni, olvasgatni, segíteni az embereknek. Gyakran megkeresnek a helyi fiatalok, akiknek segítek az érettségi tételek kidolgozásában. A szalvétagyűjteményem rendezgetése, bővítése is sok időmet lefoglalja. Ám ez a tevékenység sok örömet ad, így a rá szánt időt, pénzt és fáradságot soha sem sajnálom.

Mikor kezdett el szalvétákat gyűjteni?

Komolyabban 1997-ben kezdtem el vele foglalkozni. 2004-ben már a 4000 darabos gyűjteményemmel szlovák bajnok voltam. Miután erről hírt adtak az újságok, özönleni kezdtek hozzám a felajánlások. A gyűjtemény néhány éven belül 8, 12 majd 20 ezer darabosra nőtt.

A Guinness-rekordok könyvébe miért szeretett volna bekerülni?

Ez egy régi álmom volt. Kezdetben csak meg szerettem volna tudni, hogy ki tartja a szalvétagyűjtés világrekordját. Aztán a szlovák rekordok könyvét szerkesztő Igor Svítek segítségével sikerült felvenni a kapcsolatot a világszervezet londoni központjával. Ők szigorú feltételeket szabtak a rekord felállításához, ám úgy tűnik, mindent rendben lévőnek találtak, mert nemrégiben megérkezett hozzám a Guinness oklevele, melyben igazolják, valóban enyém a világ legnagyobb szalvétagyűjteménye.

A faluban tudják, hogy ön a rekorder?

Persze. Amikor az első cikkek megjelentek rólam az újságokban, a faluban szalvétagyűjtési láz tört ki a gyerekek körében. Aztán többségük abbahagyta a gyűjtést, mert kedvüket szegte, hogy a kollekciójuk nem gyarapszik olyan gyorsan, mint ahogy azt elképzelték.

Lehet, hogy egyszer Ön is abbahagyja a gyűjtést?

Nem, mindenképp folytatni fogom. Nagyon nagy örömet okoznak nekem a szalvétáim, így elképzelhetetlen számomra, hogy felhagyjak ezzel a hobbival. Újabb és újabb kihívásokat mindig sikerül találnom.