Az ipolysági zsidóságról

Mindannyiuknak egyetlen „bűne” volt: a hatályos törvények értelmében zsidó fajúaknak minősültek. Ipolyság és a járás zsidói sem képeztek kivételt. Az alább írott sorok célja, hogy az akkoriban (1938–1944) járási székhelyként működő település és a közigazgatásilag hozzá tartozó községek zsidóinak megpróbáltatásait röviden, a teljesség igénye nélkül, eddig nem közreadott források alapján bemutassa, valamint szóljon a kisváros területén létesített gettó történetéről is.

A történeti Magyarország Hont vármegyéjének egykori székhelyén, Ipolyságon a 19. század második felében egy létszámában gyarapodó, gazdaságilag erősödő zsidó közösség élt. Az összlakosságon belüli számarányuk – egészen 1944-ig – meghaladta a tíz százalékot. A kisváros mindennapi életében betöltött szerepük jelentős volt.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követő határrendezések során Ipolyság megszűnt megyeszékhely lenni, és az újonnan életre hívott első Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. Az impériumváltozással együtt járó új közigazgatási beosztás másfél évtizedre a zólyomi megyébe sorolta a települést. Az egykor Ipolyságon élő zsidók visszaemlékezése szerint az új államalakulat „alapjában liberális volt” és „nem volt zsidóellenes.” ĺgy a helyi zsidóság elfogadta az új helyzetet.

Az 1930-as évek második felében a nemzetközi politikában végbemenő változásokat és a hitleri Németország ambícióit figyelemmel kísérők számára érezhetővé válhatott, hogy készül valami. A történések nem várattak magukra sokáig: 1938 márciusában Ausztria anschlussa, szeptember végén a müncheni egyezmény, majd november 2-án az első bécsi döntés mutatta az első világháborút lezáró békekötés következtében újrarajzolt politikai térképek érvénytelenségét. Az utóbbi – német és olasz vezénylettel létrejött – döntés következtében Magyarország 11 927 km2 nagyságú területrészt kapott vissza az agonizáló Csehszlovák Köztársaságtól. Ipolyságot „az első magyar rög” szimbolikus területátadás részeként még október 11-én Magyarországhoz csatolták.

A visszacsatolt területeken közigazgatási egységként ismét a vármegyéket vezették be. Ipolyság a Bars és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék része lett. Székhelyéül Léva városát tették, Ipolyságot pedig járási székhellyé (ezenkívül további három járás alkotta az ideiglenesen egyesített vármegyét.)

A bevonuló katonákkal megérkezett az első zsidótörvény is. Az első törvényt 1939-ben követte a második, melyet a törvényhozók immár faji alapra helyeztek – meghatározva, hogy ki tekintendő zsidónak.

Ipolyságon és a járás területén 1941 őszén indult az új fejezet, ami az ott élő zsidók további életére komoly hatással volt. Ekkortól ugyanis a járás főszolgabírói hivatalába Pályi Pált, az egyesített vármegyék „II. főjegyzőjét” iktatták be, mivel a korábbi főszolgabírót, Gálffy Ernőt a szobi járás vezetésével bízták meg.

Pályi nem vesztegette idejét. Hogy mennyire jeleskedett a területéhez tartozó falvak és Ipolyság izraelitáinak megrendszabályozásában, arról 1944-ben Bars és Hont vármegye hetilapjában olvashatott a közvélemény. Megelőzve a Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követő magyar kormány zsidóellenes rendeleteit, Pályi már hivatalának átvételét követően megindította a „zsidók háttérbe szorítását célzó” intézkedéseit. A zsidóktól elvették a rádió- és fegyvertartási engedélyt. (Holott hivatalosan csak 1944. április 7-én látott napvilágot az a rendelet, amellyel elkobozták a zsidóktól a rádiót.) Az idő előtti intézkedésekre csupán azért volt szükség, hogy „a keresztény érdekek ne szenvedjenek kárt.” Ugyanakkor nem ő volt az országban az egyedüli, aki vonatkozó törvényes alap nélkül idejekorán rendezni óhajtotta a zsidókérdést. (E módszer egyik legjelesebb képviselője Endre László, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja volt. Majd 1944 áprilisában őt nevezték ki a belügyminisztérium közigazgatási államtitkárává és a zsidóügyek felelősévé. A politikai pályájáról értekező kutató találóan „bürokratikus antiszemitizmusnak” nevezi a megoldást.

Magyarország német megszállásáig – a szomszédos országok zsidóihoz viszonyítva – biztonságban érezhették magukat a zsidó lakosok. Polgári, politikai és gazdasági jogaikban ugyan erősen korlátozták őket, de életük nem került veszélybe.

1944. április 5-től a zsidó személyeket sárga csillag viselésére kötelezték. A hatóságok képviselői belügyminiszteri rendeletben kapták az utasítást, hogy ellenőrizzék, eleget tesznek-e a „zsidófajúak” a sárgacsillag-viselési kötelezettségüknek. A renitenskedőket internálták. De az internálás intézményét minden esetben jól fel lehetett használni. Pályi főszolgabíró nem habozott az „állambiztonsági és közbiztonsági szempontból megbízhatatlan, baloldali angol–szovjetbarát zsidó fajú egyéneket” is eltávolítani a járási székhelyről.

Ipolyság zsidó közösségéről utoljára 1944. április első felében készült összeírás, amely számba vette az egyes hitközségek tagjainak számát és a hitközségek által birtokolt vagyon értékét. Ekkor az ortodox anyahitközségnek 450 tagja volt, élén Schmidl Zsigmond fakereskedővel. A statusquo anyahitközség taglétszáma 386, elnöke Hámos Aladár orvos volt.

A zsidók életét az újabb és újabb szigorú rendeletekkel szabályozták, a politikai vezetés pedig összeállította végső ellehetetlenítésük és a megsemmisítésbe vezető útjuk programját. Ezt szolgálta első lépésként a gettósítás, majd másodikként a deportálás.

A gettósítási és deportálási tervek Magyarországot hat zónára osztották, minden zónát egy vagy két csendőrkerületre. Ipolyság a III. zónához és a miskolci csendőrkerülethez tartozott.

Pályi főszolgabíró még április 29-én elkészítette jelentését a zsidók átköltöztetésével kapcsolatosan. Az egyesített vármegyék alispánjával tudatta, hogy az „Ipolysági járásból az összes zsidónak átköltöztetése iránt” intézkedjen, indokolva, miszerint járása „a légoltalmi szempontból kiürítendő helységek lakosságának legmegfelelőbb felvevő területe.” Vagyis nem kívánt gettót létesíteni járása területén. Végül az alispán május 3-án kelt és a főszolgabíróknak címzett javaslatában, melyben közli azokat a szempontokat, amelyek mentén a vármegye területén ki kell jelölni a zsidók lakóhelyét, összegzi, hogy ugyan korábban kérte a járások vezetőit konkrét javaslattételre, de egyikük sem javasolt semmit. Három nap állt a főszolgabírók rendelkezésére, hogy a szétszórtan elő zsidóság ideiglenes lakóhelyéül kijelölendő területet megtalálják a kapott paraméterek alapján.

Mielőtt a megszabott határidőre a járások elöljárói papírra vethették volna elképzeléseiket, május 4-én az alispán már elkészült az Ipolysági és Szobi járásban lakó zsidóknak szánt lakóhely pontos meghatározásával. Elrendelve az ipolysági gettó felállítását, ahová a Szobi járás zsidóit is gettósítani kellett. A véghatározat első paragrafusa kijelenti, hogy minden „zsidónak tekintendő személy folyó évi május 8-tól köteles lakóhelyét Ipolyság községben annak alább kijelölt lakóterületére áthelyezni.” Kijelölve a Rózsa utca 25-ös, illetve 30-as házszámig, a Csepreghy utca páros oldala, a Malom utca páros oldala, a Csepreghy utca „torkolatától a Malom felé eső rész páratlan oldala és a malomépület volt.”

A falvakban lakó zsidók gettóba szállításáról a községek elöljárósága volt hivatott gondoskodni, de az érintett személyek költségére.

1944. május 8-án a kijelölt utcákban kialakították Ipolyságon a gettót. Az „átköltözési vándorlás” három napig tartott. Pályi főszolgabíró május 25-én kelt jelentésében tudatta elöljárójával, hogy Ipolyságon a „kijelölt területen 1205 zsidó lakik.” Az egyesített vármegyék hetilapja néhány nappal korábban (május 21-én) arról is beszámolt, hogy honnan érkeztek: 641 zsidó ipolysági lakos, 393 az Ipolysági járásból, 171 a Szobi járásból. Sőt, az egy héttel később megjelenő számban az újságolvasók „riportot” olvashattak „az ipolysági gettóból.” A beszámoló íróját maga Pályi Pál kísérte végig „a szigorú zár alá vett városrészen”, ahol rendes és tiszta utcák várták őket, és mindent rendben találtak. A megjelentetett riporthoz az újság szerkesztői megjegyzés formájában dicséretet fűztek, szólva a járás főszolgabírájának érdemeiről, mivel „az ipolysági gettó kijelölésével nem csak elkülönítette a zsidókat, de 95 addig ott lakó szegény magyar munkáscsaládot juttatott egészségesebb, jobb lakáshoz.” A kielégítő körülményekről szóló híradás természetesen a kevésbé annak nevezhetőkről nem szólt, így az ún. Vikulenszki-házról sem, ahol a módosabb családok tagjait – így tudakozódva esetlegesen elrejtett értéktárgyaik felől – korbáccsal kényszerítették vallomásra.

A gettó területére korlátozott mozgástér és az ottani bánásmód egyaránt nagy megpróbáltatást jelentett minden zsidó számára. De a neheze még hátravolt. Ennek nyitányaként június 5-én megkezdték a III. zónába tartozó gettók koncentrálását, vagyis olyan helyre – főbb vasútvonalak mentén fekvő településekre – gyűjteni a zsidóságot, ahol vagonírozásuk és elszállításuk könnyen megoldható. Az ipolyságiakat Balassagyarmatra kellett szállítani.

Az időseket kocsin szállították, a fiatalokat gyalog meneteltették bevagonírozásuk helyszíne felé. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, még négy napig a Balassagyarmathoz közeli Illéspusztán, gazdasági épületekbe zsúfolva kellett várakozniuk a halálba induló szerelvényre. Végül a június 12-én induló második transzportba irányították őket. Az induló vonat 3810 zsidót vitt Auschwitz felé.

Auschwitzban, Európa legnagyobb náci megsemmisítő táborában, a jövő végleg elsötétült. Az ördögi kör a magyarországi – köztük az ipolysági zsidók számára végleg bezárult. A túléléshez már több kellett, mint jó szerencse.