A stószi remete szellemi hagyatéka

A mantákok, az egykori német ércbányászok leszármazotta- inak földjén, a Bódva forrás- vidékén, egy festőien szép, egykor szebb napokat is látott bányavároskában – amely ma már csak község – élt egy jeles gondolkodó.

Stósz (Štós)

Sokszor említették és sokat idéztek tőle. Ma már szinte ködbe vész alakja. A szlovákiai, csehszlovákiai magyar irodalom és közélet alakjáé: Fábry Zoltáné. Emléke él még Stószon, és áll a szülőháza, amely ma irodalmi emlékház. De a látogató legfeljebb kintről mustrálhatja az egykori zárt udvaros polgárházat, és az ablak rácsain át nézhet be a tekintélyes könyvtárba, amit a jeles publicista maga után hagyott. Fábry életműve ma is érdemes a kutatásra. Érdemes lenne újra kontextusba helyezni, helyére tenni a 20. század poklait megélt közéleti ember gondolatait, írásait.

Az egykori bányavároska

A Gömör-Szepesi-érchegység keleti részén már a 13. században folyt ércbányászat, Stósz környékén rezet, ezüstöt, vasat bányásztak a tatárjárás után IV. Béla által idetelepített németajkú bányászok. A jászóvári premontrei apátsághoz, majd Szomolnok városához tartozott egy ideig a terület, Corvin Mátyás idején lett önálló, a Szapolyai család birtoka. Első nagy fellendülésének korszaka egészen a török hódításokig tartott. A német bányászokból az elmúlt évszázadok alatt mantákok lettek, azaz szepességi németajkú népcsoport. A sajnálatosan csökkenő létszámú, de a nyelvet még őrző közösség idős tagjai még mindig archaikus elemeket használnak bizonyos kifejezéseknél, ízesen szép beszédük kihalása veszteség lenne. Stósz az ércnek, a bányászatnak köszönhetően 1696-ban bányavárosi rangot kapott, második fénykorát Mária Terézia uralkodása alatt élte, ez a virágkor egészen a 19. század elejéig tartott, a bányák ekkorra kimerültek. A bányászattal párhuzamosan már az uralkodónő idején a fémművesség is jelen volt a városkában, 1723-tól késgyártó céhét is jegyezték. A javarészt evangélikus településen, lelkészi család leszármazottjaként született 1897-ben Fábry Zoltán.

Az emlékház

Fábry Zoltán első világháborús sérülése és végleges leszerelése után 51 évig, 1919 és 1970 közt élt itt, szinte remetei magányban. 1970-ben bekövetkezett halála előtt a csehszlovákiai/szlovákiai magyar közösségre, egészen pontosan a Csemadok Központi Bizottságára hagyta ingó és ingatlan vagyonát. Amit lehetett, megmentettek az utókornak, később idekerült Rákosi Ernő kassai művész hagyatékának egy része is. Kiállítás is van a házban, az egykori híres lakóra emlékező és egy sok ezer kötetes német, magyar és szlovák nyelvű könyvekből álló könyvtár. A stószi remete háza ma korához képest (apai nagyapja építette a 19. század utolsó harmadában) jó állapotban van, ápolt, gondozott, de látogatója alig van. Voltak próbálkozások arra, hogy alkotóházként, múzeumként használják az ingatlant, de a tervek egyelőre nem valósultak meg. Pedig Fábry Zoltán eszméi, gondolatai, háborúellenessége, a „vox humana” példamutató lehet. Főleg magáért a szépségéért is megér Stósz egy kitérőt Kassa felé utazva. A természet pompás az év minden szakában, a Bódva völgyében számtalan látványosság, műemlék található. A község főutcája Fábry Zoltán felmenőjének, apai nagyapjának, a 48-as honvédnek köszönheti mai arculatát, ő ültette végig hársfákkal a Bódva partját.