A kassai hajléktalanok problémáira évek óta nincs megoldás

Kassa nagyvárosi jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kényelmesebb vegetálás reményében egyre több hajléktalan költözik ide a környező járásokból.

FÉLEZERNÉL IS TÖBBEN FEDÉL NÉLKÜL

Senki sem tudja, pontosan hányan élnek az utcákon, egyes becslések szerint közel 600 fő, mások szerint ennek a duplája. A tél beköszöntével a város vezetői minden évben megállapítják, hogy megint megszaporodtak a műanyag szatyrot cipelő, kopott kabátos, nagy szakállú hajléktalanok. Tavaly őszig egyébként egyáltalán nem volt hová menniük, akkor nyílt az első és mindmáig egyetlen éjjeli menedékhely, amelyhez a városnak annyi köze van, hogy az üresen álló épületet jelképes áron bocsátották az érsekség segélyszervezetének rendelkezésére. „A civilizált országokban télen nem zárják be éjszakára a metrót, hogy az utcán élők behúzódhassanak oda” – mondja Ladislav Rovinský, az Észak városrész képviselő-testületének tagja, aki szégyenletesnek tartja, hogy a kerület költségvetésében egy fillér sincs a hajléktalanok helyzetének javítására. A tömbházakból álló városrész lakossága viszolyog a hajléktalanoktól, a bejárati folyosókról még ilyenkor, télvíz idején is elkergetik őket, akkor is rendőrrel fenyegetőznek, amikor a szerencsétlen betévedő láthatóan csak melegedni akar. „Az, hogy esetleg kinyissák nekik a biciklitárolót, eszükbe sem jutna. Pedig a hajléktalanok nagy része önhibáján kívül került az utcára. Vannak közöttük diplomások, hívő keresztények. Elég, ha az egy háztartásban élők között megromlik a viszony, ha valakit elbocsátanak a munkahelyéről, és nem tudja fizetni a lakbért” – mondta a képviselő, aki szerint ez a fokú szociális érzéketlenség korábban nem volt jellemző az emberekre.

Ugyanez a véleménye Michal Kravčík környezetvédőnek, aki a napokban polgári fórumot hívott össze a hajléktalankérdés megoldása érdekében. „Meglátogattam egy barátomat San Franciscóban, és döbbenten láttam, hogy arrafelé egy-egy utcának, lakótömbnek saját hajléktalanja van, aki némi élelemért cserébe füvet nyír, kerítést fest, elmegy a tisztítóba a ruhákért, s a lakók munkába menet rendszeresen letesznek egy szendvicset vagy egy üveg kólát a bódéja elé. Úgy látszik, ott humánusabbak és kulturáltabbak az emberek” – véli Kravčík.

KAMERÁK ELŐTT OSZTJÁK A LEVEST

Kassán a hagyományos, tévékamerák előtt prezentált karácsonyi káposztaleves-osztáson kívül ritkán jut a vezetés eszébe a hatszáz hajléktalan. A központi vezetés a városrészektől, azok pedig a polgároktól várnak megoldást.

A Fialková utcai, csupán harminc férőhelyes éjjeli menedékhely este nyolctól reggel nyolcig tart nyitva, és általában zsúfolásig megtelik. A házat az érsekség segélyszervezete üzemelteti, amely az esti meleg leves és a vetett ágy mellett lelki tanácsadást, jogi segítséget és egészségügyi szolgáltatásokat is kínálnak.

SZÉLMALOMHARC

„Érezzük, hogy szélmalomharcot vívunk. Egyre több a hajléktalan, évente négyen-öten fagynak meg az utcán. Idén már ketten haltak meg, egyikük rendszeresen járt a szállásra. Az Európai Unió országaiban ritkán fordul elő, hogy a gyermekotthonból kinövő fiatalok tizennyolc évesen az utcára kerülnek, nálunk viszont ez a folyamat szinte automatikus” – mondja Ján Dečo, a segélyszervezet vezetője. A szóban forgó menhelyet egy négyszobás házban alakították ki, és bár ott tábori körülmények uralkodnak, a jelentkezőknek bizonyos szabályokat be kell tartaniuk. Ittas vagy bőrbeteg egyént nem szállásolnak el, tilos a hangoskodás, és kötelező a zuhanyozás. Igyekeznek rendet tartani a házban, a környék lakói azonban ennek ellenére aláírásokat gyűjtenek a menhely felszámolása érdekében. „Hiába kérdezi őket, a mikrofonba mindenki azt mondja, sajnálja ezeket a szerencsétleneket, és egyetért azzal, hogy fedél legyen a fejük fölött. Csak azt nem teszik hozzá, hogy az a fedél minél messzebb legyen az ő utcájuktól” – magyarázza szomorú mosollyal Marian Beluško szociális munkás. A fiatalember megsemmisítő kritikával illeti a bürokratikus állami és helyi intézményrendszert. Szerinte olyan hivatalnokok húzzák-halasztják hónapokig egy-egy pecsét miatt segélyakciók engedélyezését, akik életükben nem foglalkoztak hajléktalanokkal. „Ezek szerint a konténerből szabad ételt guberálni, a levesosztást viszont olyan higiéniai előírások nehezítik, hogy ember legyen a talpán, aki átverekszi magát a törvénycikkelyek sűrűjén” – teszi hozzá Marian Beluško.

A HAJLÉKTALANLÉT HÁROM STÁDIUMA

A szakemberek szerint a hajléktalanlétnek három stádiuma van. Az első csoportba tartozók egy ideig barátoknál, ismerősöknél húzzák meg magukat, nem kényszerülnek a híd alá. Aki azonban elveszíti munkahelyét, az előtt többnyire bezáródnak az ajtók, és átkerül a második csoportba, a pályaudvarok zugainak lakói, az éjszakai autóbuszok törzsutasai közé. A harmadik stádiumban lévők csatornákban, erdőkben élnek, kartonpapírt és vashulladékot gyűjtenek, okmányaik nincsenek, és már nem is kívánkoznak vissza a társadalomba.

Az első csoportból még lenne visszaút, feltéve, ha nálunk is működne a külföldön jól bevált szociálisszálló-rendszer. Ezekből a menedékházakból nem dobják ki az embert reggel nyolckor, mindaddig ott maradhat, amíg nem rendezi az életét. Kassán egyetlen ilyen helyet találtunk, ott is legfeljebb tizenegy kisgyermekes anyát, illetve gyermekotthonból, intézetből érkező, nemrég nagykorúvá vált személyeket tudnak fogadni. Az Alejová utcában található szálló negyven férőhelyes, mondanom sem kell, hogy állandó telt ház van.

ÁLLATMENHELY VAN, DE AZ EMBERRE SENKI SEM GONDOL

„Németországban, Svájcban és Franciaorszában egész kis falvakat építettek fel Unimo-barakkokból, oda költözhetnek mindazok, akiket az élettárs vagy család kitett az utcára. Az elszállásolásért cserébe kisebb munkákat végeznek, például maguk tartják tisztán a környéket” – mondja Marián Varga, a kassai lakáshivatal igazgatója, akinek a krónikus nemfizetők jelentik a legnagyobb gondot. Aki nem képes fenntartani a lakását, előbb kisebb lakásba költözik, majd még kisebbe, végül a kilakoltatás következik. Az úgynevezett szociális lakások is csak papíron jelentenek megoldást, ezek használatáért ugyanis szintén fizetni kell, esetenként akár havi ezer koronát is. A szociális segélyből élőknek ez bizony gondot okoz. A hivatal évekkel ezelőtt már próbálkozott egy barakk felállításával, ám a szomszédos telkeket megvásárló vállalkozók tűzzel-vassal harcoltak a jövendő szomszédok ellen: az éj leple alatt tönkrettették a vezetékeket, szétverték a csöveket, összezúztak mindent, amit lehetett. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy miközben a megunt kutyákat és kóbor macskákat van hová vinni Kassán, az utcán élő emberekre senki sem gondol.

HÁROMSZÁZEZER KORONA A VÁROSTÓL

Hasonló információkkal szolgált Ladislav Košič, a városi főépítész irodájának munkatársa is, aki még egy füstbe ment tervről tud. A gázművek melletti elhagyatott telken 1994-ben egyszer már kinéztek egy objektumot a hajléktalanok részére, ám a városrész önkormányzata nem hagyta jóvá a tervet. Hatmilló korona veszett el emiatt, ennyi pénzt lett volna hajlandó a város vezetése a hajléktalanszállóra költeni. Kassa akkoriban még jobban állt anyagilag, jelenleg azonban háromszázezer korona is komoly összegnek számít. Ezt az egyszobás külvárosi garzon árának megfelelő pénzt a minap csodával határos módon, az utolsó pillanatban sikerült kiharcolnia a humánus lelkű alpolgármesternek, úgy, hogy a kassai nyugdíjasotthont rövidítette meg ennyivel.

Eugen Čuňo a fentebb már említett polgári fórumon szembesült a tarthatatlan helyzettel, és azon melegében ígéretet tett a pénz átcsoportosítására. Meg kell jegyezni, hogy Kassa vezetése mindezidáig egy fillért sem áldozott e célra, hiszen az érsekség más forrásból, többnyire külföldi adományokból működteti az éjjeli menedékhelyet.

NINCS MENTSÉG A TÉTLENSÉGRE

„Idén ugyan még nem voltak mínusz tizenöt fokos hidegek, ez azonban nem mentség a tétlenségre. Ha például gázrobbanás miatt egy egész tömbház lakói egyszerre maradnának fedél nélkül, az katasztrófahelyzetnek minősülne, és valószínűleg a katonai óvóhelyeket nyitnánk ki számukra. Azt vajon miért nem tekintik katasztrófahelyzetnek, ha emberek hónapokig, sőt évekig élnek fedél nélkül?” – teszi fel a kérdést Michal Kravčík, félig-meddig az alpolgármesternek címezve, aki szerint nem lehetetlen, hogy a hajléktalanok hamarosan birtokba vehetik az üresen álló belvárosi laktanyákat. Ezek az épületek ugyan jelenleg állami tulajdonban vannak, és a honvédelmi miniszter hivatott dönteni a sorsukról, ám aki akar segíteni, és megvan hozzá a hatalma, az tud is. Kíváncsian várjuk, tett követi-e az ígéreteket, mikor és ki oldja meg Kassán ezt a régóta húzódó, hanyagul kezelt problémát.