Világjáró: „Az az életem, hogy úton vagyok”

Március 31-én indult, és október 22-én ért haza. Dióhéjban: a Duna vonalát követve indult Komáromból, le a Duna-deltába, egy hetet töltött Moldáviában, két hét alatt átvágott Ukrajnán, érintette Belorussziát, és három hónapig volt Oroszországban; ott felbicajozott az Északi-tengerig, Arhangelszkig, aztán Karélián át Finnországba, majd a balti államokon keresztül Lengyelország következett, onnan Csehország érintésével kerekezett vissza Komáromba. Olyan távoli tájakon haladt keresztül, mint az Oka folyó mente, a mescsorai mocsarak, Csuvas-, Mordvin- és Komiföld. Járt és járatlan utakon, amelyek nincsenek a térképen, akadt olyan is, ahol vissza kellett fordulnia. Vándorlása során eljutott a 64. szélességi kör fölé, elhajtott az Onyega- és a Ladoga-tó mellett. Amikor a térkép fölé hajolva sorolja a városokat, alig bírja az ember követni.  Hogy kezdődött a kerékpározás? Mikor volt az első útja? Mi ösztökél valakit arra, hogy ennyit kerekezzen? Hány kilométert tett meg naponta? Milyen kerékpár kell ekkora távolsághoz? Mi a legnagyobb kihívás egy ilyen úton? Milyen érzés egyedül sátorozni a tajgában? Melyik táj volt a legszebb? Melyik szakasz a legnehezebb? Milyen anyagi vonzata van egy ilyen több mint féléves »kirándulásnak«? Megtudhatják, ha elolvassák Kövesdi Károly interjúját a Vasárnap aktuális számában.