Ügynökmenü I.

(Régóta megosztott társadalmunkban az utóbbi időszakban újabb végzetes szakadás következett be. Már a derű- és a borúlátók tábora is hadban áll egymással. Pedig a látásmód egy szakállas vicc szerint lényegében azonos: a pesszimista csak a lukakat látja az ementáliban, az optimista csak a sajtot. Én, aki a realizmus oroszlánszívű harcosának hírében állok, nem tűrhetem az efféle romantikus csőlátást, ezért az alábbiakban új frontot nyitok: együtt igyekszem láttatni a szétválaszthatatlant.)

Már egész generációk születtek, nőttek fel vagy épültek le az óta, hogy kis híján másfél évtizeddel ezelőtt összeomlott térségünkben az állampártok hatalma, a politikai közbeszédnek mégis máig meghatározó jelentőségű eleme a múlt felhánytorgatása. Hogy ki mint viselkedett az átkosban. A viselt dolgok, ugye. Meg hogy kinek mit kellett elviselnie. A politikusokat megértem (legalábbis nem fájdul bele a fejem az erőlködésbe), elvégre mindenki abból kovácsol tőkét, amije van. (Szegény ember vízzel főz, mondhatnám a rovat stíljében.) Az már fogósabb kérdés, hogy ugyan mi végre hánytorgat máig oly bőszen némely egyszerű választópolgár?! Merthogy létezik valamiféle közerkölcs, aminek a nevében illik, sőt szükséges is legalább egyszer jó alaposan felháborodni, azt senki sem vitatja, de hogy másfél évtizeden keresztül megállás nélkül botránkozni, az (civil lelkülettel) már nem megy. És valóban: a civil ember pártállami vonatkozásban már rég kitombolta magát. Fáradtan gubbaszt az újabb disznóságok egyre csak halmozódó kásahegyeinek tövében, és legalább hajdanvolt pesszimizmusának likai között próbálja így, megszépítő távolságból megpillantani az ementálit.

Amikor a kilencvenes évek hajnalán mintegy varázsütésre felrebbent Csipkerózsika-álmából a társadalom erkölcsi érzéke, először persze szerencsétlen mezítlábas ügynökökön csattant az ostor. Azóta néhány nagyobbacska hal is fennakadt ugyan az erkölcsi hálón, mégis máig ezeket a „szegény, szegény” kárászokat sújtja a legmélyebb társadalmi megvetés. Pedig visszagondolva a pártállami struktúrákra, én még bennük, a bolsevik feketelyuk peremén kerengőkben vélem felfedezni a legtöbb sajtot. Konkrétabban: kirántott sajtot. Tartármártással, hasábburgonyával, ahogy az dukál.

Még valamikor a hetvenes évek közepén, kassai diákként kezdtem éttermekbe járni. Persze, csak amolyan kifőzdeszerű restikbe. A kor Csehszlovákiájában azonban nem létezett annyira lepattant vendéglátó-ipari egység, ahol a párt füle ne vetette volna meg a lábát. Persze tisztában voltam én ezzel már akkor is, ismerőseim sejtelmes hunyorgatásokkal és szemöldökrángásokkal jelezték a kétértelmű megjegyzésekre kihegyezett füleket, de szimatom kifejletlensége egyelőre még nem tette lehetővé, hogy személyesen is leleplezzem a fölös téglákat, a falból falatozókat. Aztán egy ködös késő őszi napon eljött az én nagy pillanatom.

Vacsora felé bandukolt az idő, havas eső szemerkélt odakünn, és sötét volt már, mint egy fasírtban. Egy olcsó étterem utcai ablakánál majszoltam épp az égett prézliből kibuggyanó, folyékony eidamit. Egyedül ültem egy csúnyán bicegő asztalnál, amelyet számos komor zsírfolttal és néhány üde tojás-, spenót- és paradicsomszószpöttyel díszített lyukas abrosz takart – nem is abrosz, hanem foltok, pöttyök és lyukak szeszélyes halmaza. (A szabad világban egy ilyen drip painting vászonnal akkortájt szép pénzeket lehetett volna keresni.) De nem figyeltem én a színek elhelyezkedésének művészi szeszélyére, sem holmi lyukakra – ültem, combom közé szorítva a sántikáló négylábút, csak én meg a sajtfolyamban testet öltő cseppfolyós optimizmus, és önfeledten táplálkoztam.

Már percek óta (üg)ettem, amikor halántékom körül egyszeriben furcsa bizsergést tapasztaltam. Önkéntelenül is a fasírtsötéttel foncsorozott ablaküvegre emeltem tekintetemet. Két szakállas félprofil és egy nagy, húsos fülekkel satuba szorított hosszúkás arc derengett fel rajta. A két szakállas félprofil immár szélesen gesztikulálva, mégis furcsán elfojtott hangon beszélgetett, előttük krigli sör, deci borovicska. A hosszúkás arc közöttük, tőlük valamivel hátrébb ült, s kissé előredőlt, evett. Kis keszeg ember volt, lassan, látszólag érdektelenül, mégis valami titkos önfegyelemmel rakodta két füle közé a falatokat, s ahogy így az ablaküvegen a beszélgetők közé ékelődött, már puszta tükörpozíciója is fölöttébb gyanúsnak tűnt. Ilyen időket éltünk.

Aztán amikor a kantárszárat a szénné égett prézlimaradék közé hajítottam és kieresztettem combom szorításából az absztrakt expresszionizmus talán máig lappangó remekével leterített gebét, majd a helyiség belseje felé fordulva álcázásként egy esti újságot lapozgattam, látom ám, hogy a kis keszeg ember két hami között egy tintaceruza-csonkkal jegyzetel a papírszalvétára. És miközben írt – lám-lám –, fasírtot evett. Én pedig épp nemrég végeztem a sajttal, s most álcaként a napi sajtót faltam. (A félprofilok nem ettek, és amilyen peremértelmiségi búskomorság terjengett körülöttük, talán még most is a lyukakat csócsálják.)

Szóval, a napnál világosabb volt, hogy a keszeg valójában egy tetű kis kárász. Föl is emelkedtem nyomban, és tüzet kértem tőle. Közben úgy intéztem, hogy a maradék söre kidőljön. Felkaptam a papírszalvétáját, és zavart tettetve elkezdtem felitatgatni, de a szalvétát már nem adtam ki a kezemből. Aztán gyorsan fizettem, és pár perc múlva megálltam egy ostorlámpa alatt, a szakadó ólmos esőben, kezemben a sör áztatta szalvétával. Olyan volt, mint egy akcióművészeti alkotás. Bármit bele lehetett magyarázni. Viszont a vérmes félprofilokkal nemsokára megismerkedtem. Később kiderült, mindketten rajta voltak a listán.