Győzhetnek-e a demokraták Biden visszalépése után?

Biden lépése, amelyet a Demokrata Párt számos befolyásos tisztségviselője és adományozója sürgetett, nem mellesleg sok szavazó támogatott, helyes döntés volt. A széles körben Biden kudarcának minősített, június végi atlantai elnökjelölti vita megmutatta: az életkora lehetetlenné teszi, hogy az amerikai nép elé állva amellett érveljen, megérdemel még négy évet – és közben hitelt érdemlően arról beszéljen, hogy Trump nem alkalmas a feladatra.

Túl korai még Biden örökségének mérlegéről írni, ha más okból nem, legalább azért, mert még hat hónapja van hátra a hivatalában. Ám azzal, hogy most hátralépett, jelentős mértékben sikerült elébe mennie a potenciális kritikának, amely előre megjósolhatóan a szemére hányta volna: versenyben maradásával egy olyan utód előtt nyitott utat, aki aligha osztozik az amerikai demokrácia és az USA globális szerepe iránti elkötelezettségében. Valóban, ha Trump novemberben legyőzte volna Bident, ahogy a közvélemény-kutatások jelezték, az nagymértékben beárnyékolta volna Biden elnöki teljesítményét.

Ma úgy tűnik, nagy eséllyel Kamala Harris alelnök lesz a demokrata jelölt. Biden támogatása segíteni fog neki. De ez nem old meg minden kérdést, mert Bidennek megvan a tekintélye ahhoz, hogy „elengedje” a párt mellette elkötelezett delegáltjait, de nem kérhető tőlük automatikusan valaki más támogatása.

Tehát az augusztusi chicagói demokrata konvenció nyitott lesz, és az előttünk álló négy hét nagyban meghatározza, mi történik majd ott. Előfordulhat, hogy Harris lényegében ellenállás nélkül indulhat a jelölésért – vagy felbukkanhat egy, esetleg több kihívó. Feltételezve, hogy Harris nyerné a csatát, az utóbbi forgatókönyv valójában még előnyére is válhat, mivel a folyamat tovább csiszolná a politikai képességeit, segítene őt győztesként láttatni, és lehetővé tenné, hogy kilépjen egy népszerűtlen elnök árnyékából.

A folyamat a Demokrata Pártot is reflektorfénybe állítaná egy olyan időszakban, amikor újra kell pozicionálnia magát a választók körében. Ez alapvető fontosságú, mivel Trump és J. D. Vance szenátor, az általa választott alelnök erős kampánypárosnak ígérkezik. Egyébként: ha Harris indulna, és veszítene velük szemben, a közvélemény-kutatások előrejelzései szerint még mindig jobb teljesítményt nyújtana Bidennél, ami javítaná a demokraták esélyeit a képviselőház megnyerésére (a szenátus irányításának megőrzése elérhetetlen álomnak tűnik), így a republikánusok nem tudnák teljesen az ellenőrzésük alá vonni a szövetségi kormányzatot.

A közvélemény-kutatások szerint Trump kevéssel megelőzi Harrist, de az alelnök a következő hónapban lendületet vehet, amikor előlép a háttérből. Kamala Harris képességei, amelyeket előbb ügyészként, majd Kalifornia főügyészeként tökéletesített, jó szolgálatot tesznek egy kampányban. Kifejezetten jó pozícióban van ahhoz, hogy megkérdőjelezze a Legfelsőbb Bíróság, valamint Vance szélsőségesen abortuszellenes álláspontját. Emellett szintén erősíti, hogy a nők és a kisebbségek gyakorlatilag hiányoznak a republikánusok listájáról.

Egy kihívással azonban elkerülhetetlenül szembe kell néznie: ezt Hubert Humphrey-dilemmának szokás nevezni. 1968-ban Humph­rey, aki akkoriban alelnök volt, elnyerte a demokrata jelölést, miután a hivatalban lévő elnök, Lyndon Johnson úgy döntött, nem indul újra az elnökségért. Biden bejelentése sokban visszhangozta Johnson 56 évvel ezelőtti szavait, persze azzal a különbséggel, hogy Biden az X-en tette közzé nyilatkozatát, Johnson pedig annak idején a televízióban szólt a nemzethez.

De konkrétan, a dilemma a következő: hogyan maradhatunk lojálisak és hogyan tulajdoníthatjuk részben a magunkénak az előző elnökség népszerű eredményeit anélkül, hogy a népszerűtlen lépések terhét is a vállunkra vennénk? 1968-ban Humphrey helyzetét a vietnámi háború nehezítette, mivel nehezen tudott elhatárolódni egy olyan politikától, amelynek a részese volt, és egy olyan főnöktől, aki nem nagyon tűrte az illojalitást.

Ma egyetlen kérdés sem uralja olyan mértékben a nyilvános vitát, mint anno a vietnámi háború, de ettől még továbbra is meg kell különböztetni az új demokrata jelöltet Bidentől, mivel az aktuálisan betöltött hivatala inkább terhet jelenthet egy olyan időszakban, amikor sokan változásra vágynak. Aki kételkedik ebben, csak nézze meg a közelmúltbeli választási eredményeket Dél-Afrikában, Indiában, az Egyesült Királyságban és Franciaországban.

Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy a demokrata jelöltnek – akár Harris, akár valaki más indulhat majd az elnökségért – ajánlatos lenne kiállnia az inflációcsökkentési törvény, a félvezetőipart és a tudományt támogató törvény, az éghajlatváltozás elleni küzdelem, a demokrácia védelme, az abortuszhoz és a születésszabályozáshoz való hozzáférés, valamint az Ukrajnának nyújtott katonai segítség mellett. Ugyanakkor a változás igénye azt is sugallja, hogy a jelöltnek esetleg el akar határolódni attól a közel-keleti politikától, amelyet sok amerikai túlzottan Izrael-barátnak tart, illetve felül kell vizsgálnia a határok védelmével és a bűnözés megfékezésével kapcsolatos álláspontot, mivel azzal a választók jelentős része nem elégedett.

Ha a demokraták Harris indítása mellett teszik le a voksukat, ő döntheti el, alelnökjelöltként kit állít maga mellé. Valószínűleg több közép-nyugati államnak döntő szerepe lesz a novemberi választáson, ebben a zónában pedig nagy számú független szavazó él, aki megnyerhető vagy elveszíthető. Gretchen Whitmer michigani kormányzó, a pennsylvaniai Josh Shapiro, a kentuckyi Andy Beshear és az észak-karolinai Roy Cooper, valamint feltételezhetően a Biden-kabinet több tagja is szóba jöhet a posztra.

Talán az egyetlen biztosan kijelenthető tény, hogy Biden új helyzetet teremtő bejelentése után sok minden kevésbé biztos, mint korábban. Egy dolog azonban világos: az elnökválasztás eredménye rendkívül fontos lesz az Egyesült Államok és a világ többi része számára. Ez nem mindig igaz, mert a jelöltek hasonlósága általában többet nyom a latban, mint a köztük fennálló különbség. Ezúttal azonban ez nem így van. A különbségek igenis mélyek, így nehéz túlzásokba esni, amikor azt hangsúlyozzuk: hatalmas a tétje, hogyan szavaznak idén novemberben az amerikaiak.

Richard Haass
A szerző a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations emeritus elnöke, korábban az USA  külügyminisztériumának politikai tervezési igazgatója volt

©Project Syndicate