Gyorstalpaló a közeli űr megértéséhez

Sokunkban munkál a szükség, hogy megértsük a körülöttünk levő világot, eligazodjunk a ránk zúduló információáradatban. Tim Marshall brit újságíró – aki pályája során egyebek mellett a BBC és a Sky News munkatársa volt, közel negyven országból, jellemzően konfliktuszónákból tudósított – az utóbbi években a széles rétegeknek szóló geopolitikai ismeretterjesztés mesterévé lépett elő. Műveit számos nyelvre lefordították, magyarul ez a negyedik kötete.
A sort A földrajz fogságában nyitotta meg, amelyben a földrajzi fekvés fontosságáról mesélt szemléletesen; tíz fejezetben, egyebek mellett Oroszország, Kína, az Egyesült Államok, Latin-Amerika, a Közel-Kelet, Európa térképein mutatta be, miként befolyásolták az egyes régiók fejlődését, történelmét, jelenét, nem mellesleg a mindenkori politikai elit geopolitikai vízióit a földrajzi adottságok: a hegyek, a folyók, az éghajlat, a tengerek, a sivatagok...
„A 21. században már most több ezer kilométernyi fal és kerítés épült meg a világ számos pontján. Legalább 65 ország – az államok több mint egyharmada – épített akadályokat a határai mentén; a második világháború óta felhúzott falak több mint fele az ezredforduló után épült” – írta Marshall a Falak – Életünk a kerítések árnyékában című könyvében, amelyben az embert embertől elválasztó „akadályok” (a pénz, a rassz, a vallás, a politika mentén felhúzott barikádok) mentén vizsgálta a világot.
2022-es kötetében, A földrajz hatalmában szerzőnk tíz olyan térséget térképezett fel, amelyek napjainkban, a nagyhatalmi versengés új szakaszában várhatóan hatással lesznek a nemzetközi politikára. Ebben a válogatásban a Földközi-tenger keleti medencéje, Irán, Szaúd-Arábia, Ausztrália vagy éppen a Száhel-övezet mellett már megjelent a világűr is.

A végtelen kis szeglete
Tim Marshall évek óta tökéletesíti azt a stílust és formát, amely szövevényes, sokrétű ismeretanyagot képes érthetően kontextusba rendezni és közvetíteni az olvasó felé. Bár néha úgy érezhetjük, a narráció kicsit elnagyoltan egyszerűsítő, közben nem lehet nem tisztelettel adózni az eredmény előtt. Legutóbbi könyve, A földrajz jövője tulajdonképpen egyfajta gyorstalpaló a világűr megértéséhez. No nem a emberi elmével felfoghatatlan, végtelen univerzumról beszélünk, hanem annak egy pici szeletéről: Földünk közvetlen környezetéről, amelyről a fantázia, a tudomány, a tapasztalat útján úgy-ahogy már van valamilyen elképzelése az emberiségnek. És persze nagyszabású tervei fűződnek hozzá. Ami a végtelen megismerését illeti, Marshall leszögezi: egy út kezdetén járunk, ma még azt sem tudjuk, milyen kérdéseket kellene feltennünk. De ennek a közeli, kis szegletnek a bejárása már elkezdődött.
Persze, még ennek a megértése sem egyszerű. Történelem, tudománytörténet, műszaki fejlődés, csillagászat, a fizika megannyi ága, fiziológia és orvostudomány, jog, politológia, stratégia, gazdaságtan – csak néhány terület, amelynek ismereteit Marshall mondandója fonalára fűzögeti. Közben pedig rendre megtalálja azokat a hasonlatokat, analógiákat, popkulturális utalásokat, amelyek nemcsak éberen tartják az olvasói figyelmet, de a szöveget is emészthetővé teszik, segítenek végigjárni a szerző által felkínált utat.
Átlagember számára nagyrészt ismeretlen, de nem üres területen járunk: talán fel sem fogjuk, hogy mindennapi életünk alapvetőnek tartott megoldásai – hogy mást ne mondjunk, a kommunikációnk és bármi, ami így vagy úgy a helymeghatározáshoz kapcsolódik, vegyünk csak egy pizzarendelést – teljes mértékben az űralapú eszközökön, konkrétan a fejünk felett keringő műholdakon múlnak.
 

Nézz fel!

Ha volna egy autónk, amely felfelé is képes haladni, a világűr határát egy óra alatt elérhetnénk. (Ugyanezzel a sebességgel a Holdig hónapokig tartana az út, a Marsra pedig 256 év alatt jutnánk el.) Persze, ki mit tekint határnak: a NASA 80 km-nél húzta meg a vonalat, míg a svájci székhelyű Nemzetközi Repülő Szövetség szerint az átlagosan 100 km magasságban húzódó Kármán-vonalon túl kezdődik az űr (itt a légkör sűrűsége már olyan kicsi, hogy merev szárnyú repülőgép nem képes repülni). Feljebb belépünk a ciszlunáris térbe, amely a Föld és Hold közötti, kb. 385 000 km távolságig terjedő régiót jelenti.

Az alacsony Föld körüli pályák térségében (160 és 2000 km között) megpillanthatnánk a Nemzetközi Űrállomás (ISS) összekapcsolt moduljait, de a forgalom jóval nagyobb: itt működik a legtöbb műhold, mindenekelőtt azok, amelyeket műholdas képalkotáshoz használnak. Ha tovább haladunk felfelé, ajánlott elkerülni a Van Allen-féle sugárzási övezetet: ez a két, a Földtől több ezer kilométerre kifelé nyúló, fánk alakú terület a bolygónk mágneses mezejében csapdába esett, nagy energiájú részecskéket tartalmaz, s helyenként képes „megsütni” az elektronikát. 2000 km körüli magasságban belépünk a közepes Föld körüli pályák tartományába, amelynek 20 000 km körüli zónája a legforgalmasabb, ez a rész elsősorban a helymeghatározási és navigációs szolgáltatásokat nyújtó műholdak gazdái körében népszerű. Még tovább emelkedve, 35 786 km-nél elérjük a magas Föld körüli pályák tartományát: itt dolgoznak a katonai kommunikációs és elfogó műholdak, a távközlési műholdak, néhány speciális időjárási egység. Egy picit feljebb pedig rengeteg elpusztult műhold kering: amikor egy eszköz üzemideje végéhez ér, a fedélzeti hajtóművek feljebb emelik a geoszinkron pályáról, hogy ne jelentsen veszélyt az aktív technológiára.

Zsúfoltnak tűnik? Eddig több mint 80 ország lépte át az űr határát, vagyis helyezte el műholdjait a világűrben. Ám ez közel sem jelenti azt, hogy a szereplők egyenlők lennének. Műholdja szinte mindenkinek lehet, ám hordozórakétája jóval kevesebbeknek, konkrétan 11 ország (avagy az adott ország valamely magáncége) képes nyújtani ezt a szolgáltatást. Ha a kilövőállomások, űrkikötők terepén nézünk körül, még elitebb a klub. 

Asztronauták, kozmonauták, tajkonauták

Az űrkutatás, az űrtechnológia fejlesztése, az űr jövőbeli birtokba vétele, kiaknázása elképesztően költséges tevékenység. Nem véletlen, hogy a nagy projektek megvalósításához csak a legnagyobbaknak vannak meg az eszközeik. Mindenki más legfeljebb kölcsönösen előnyös partnerségben reménykedhet. A partnerség pedig a nagy szereplőknek is érdekében áll. Nem csak azért, mert így a költségek egy része megosztható. Ennél is fontosabb, hogy a jelenlegi homályos helyzetben, amikor az űrjog gyerekcipőben jár, alapvető fogalmakat sem tisztáz, a hidegháború korából ránk maradt nemzetközi dokumentumok csak homályosan utalgatnak arra, hogy a világűrnek az egész emberiség javát kellene szolgálnia, a formálódó multilaterális egyezmények tulajdonképpen a jogalkotás szerepét tulajdonítják maguknak. Ha elegen elfogadják, úgy is lesz…

A világ államainak múltbeli teljesítményét és jelenlegi potenciálját nézve nincs abban semmi meglepő, hogy űrbeli jövőnket alapvetően három ország képes formálni: az Egyesült Államok, Oroszország és Kína. Marshall úgy látja, a 20. századi űrversenyt az USA nyerte meg, s még ma is a legjobb pozícióban van ahhoz, hogy űrbéli terveit megvalósítsa: aránylag sokat költ a különféle projektekre, rendelkezésére áll a tudás, a technológia, számottevő a magánszektor bekapcsolódása a kutatásba, fejlesztésbe. Ugyanakkor a hosszabb távú tervezésben hagyományosan jó Kína kitartóan, türelmesen építi a maga pozícióit, nem mellesleg a nagyon is számottevő űrinfrastruktúráját. Kettejük mögött Oroszország lemaradt, s lassan alárendelt szerepbe kerül, Kína gyengébb partnerévé válik: „Moszkvának megvan a maga történelme, legendái és győzelmei. Pekingnek viszont megvan a pénze és az infrastruktúrája, és már nem elégszik mások követésével. Az a régi klisé, mely szerint a kínai űrtechnológia csak áttervezett orosz űrtechnológia, mára jócskán elavult. Kínának mostanra már saját űrállomása van, míg Oroszországnak nincs. Kína az, nem pedig Oroszország, amelyik leszállt az űrszondájával a Hold túlsó oldalán. A nagy teherbírású, újrafelhasználható rakéták technológiájában is előbbre jár Oroszországnál, és űripari magánszektora is élénkebb” – írja a szerző. 

A földrajz jövője tíz fejezetben meséli el, mi az, amit ma tudnunk érdemes az ember által potenciálisan elérhető világűrről. Számba veszi a meghatározó és feltörekvő hatalmak űrpolitikájának főbb célkitűzéseit, a felkutatható adatok alapján beszámol a polgári célú fejlesztésekről és az űrhaderők, a katonai projektek körvonalairól. Igyekszik megválaszolni a nagy kérdéseket: milyen fontosabb mérföldköveket érhetünk el még a mi életünkben? Milyen ütemtervekkel számolnak a nagyhatalmak a lakható holdbázisok felépítése terén? Mikor és mennyiért válthatjuk meg Elon Musknál a jegyünket, ha szeretnénk áttelepülni a Marsra? Hogyan nézne ki a nagyhatalmak szembenállását tükröző fegyveres űrkonfliktus nagyon is valóságszagú forgatókönyve – hogy ne mejünk messzire, valamikor a következő egy-másfél évtizeden belül? 

De hogy ne zárjuk kérdéssel írásunkat, álljon itt egy praktikus, megszívlelendő tanács a szerzőtől. Ha valaki telket igyekszik eladni nekünk Holdon, az egyenlítőhöz közeli, „csupa napfény” övezetben, legyünk résen. Átverés. Ellenben a pólusok tájékán nagy valószínűséggel megéri az üzlet. Hideg van ugyan, de legalább stabilan, ezt pedig könnyebb kezelni, mint az extrém hőingadozást. Ráadásul ez az a zóna, ahol a kráterek mélyén jó eséllyel vízjégre bukkanhatunk. Szóval ha szembe jön egy ilyen ajánlat, megéri megfontolni. A Hold felszíne alig nagyobb, mint Afrika. Aki időben érkezik... 

Kalmár Félix

Tim Marshall: A földrajz jövője – Hogyan változtatja meg világunkat a hatalom és a politika a világűrben?

Park Kiadó, Budapest, 2024, 318 oldal