Távol vagy tőlem, mégis közel

Ige: „Ő terjesztette ki északot a kietlenség fölött... Fellegekbe zárta a vizeket, nem hasad meg a felhő alattuk... Erejével lecsillapította a tengert, értelmével szétzúzta a szörnyeteget. Leheletétől kiderült az ég, amikor kezével átdöfte a menekülő kígyót. Pedig ez csak szegélye útjának! S milyen halk szót hallunk tőle! De hatalmas mennydörgését ki tudná elviselni?” (Jób könyve 26 7–8, 12–14)

Gimnazistaként hatalmasakat tudtunk vitatkozni padszomszédommal a lét vagy nemlét kérdései felől. Ő materialistának tartotta magát, engem világnézetileg idealistának soroltak be. Az első világképről akkor azt tanították velünk, hogy a mindenséget végesnek és főleg megismerhetőnek tekinti, míg a második szerint megismerhetetlen és végtelen. Mikor az érvekből kifogytunk, egy ilyen kiadós vita végén egyszer azt mondta: „Mi mind a ketten olyanok vagyunk, mint egy csöpp a vízesésben. Az életünk annyi, míg föntről leérünk, ahol majd újra homogén víztömeggé leszünk. És mi arról vitatkozunk, hogy honnan ered és hová torkollik a folyó.” Az idő múlásával egyre inkább értékelem a hasonlat nagyszerűségét. Ma már talán ilyen sarkított, leegyszerűsített dogmák mentén nem is biztos, hogy vitába szállnánk. Mert közben rájöhettünk, hogy az ismeretek gyarapodása automatikusan nem jelenti az ismeretlenek csökkenését. Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudós mondta egy riportban, hogy minden alkalommal, mikor egy ismeretlen ajtaját sikerült feltárnia, rá kellett jönnie, hogy a kinyílt ajtó mögött újabb ismeretlen ajtók vannak. Az emberi tudás összességét ma már sokkal inkább egy gömb felületéhez hasonlítják, amely mennél nagyobb, annál nagyobb a mögötte előtűnő ismeretlen világ.

Lehet, hogy most olvasva a Jób könyvét a gyermekek is megmosolyogják Jóbnak és barátainak „tudását”. Ma már nem gondoljuk a felhőkről, hogy tömlők, amelyek ha felszakadnak, eső hull belőlük a földre. Nem mondjuk, hogy a Leviatán vagy tengeri szörnyeteg háborog a vizek mélyén, és ennek következtében háborog a tenger felszíne is. Azt sem mondjuk a nap- és a holdfogyatkozásra, hogy „a futó kígyó csavarodott köréje”, elmúltával meg, hogy „Isten leterítette a futó kígyót”. De épp így lehetséges, hogy ma még megdönthetetlennek vélt elméleteink fölött utódaink nevetnek jót majd. Még nagyobb baj, ha tudásunk már a jelenben is csak arra szolgál, hogy mint Jób és barátai, tudatosan elbeszéljünk egymás mellett anélkül, hogy odafigyelnénk egymásra, és megpróbálnánk megérteni egymást. Amikor ily módon külön vágányra kerül Jób és három barátjának beszélgetése, vigasztalása, joggal kérdezi Jób: „Ki által mondtad el szavaidat, kinek a lelke beszélt belőled? (26, 4) ĺgy lehet szépeket mondani Istenről, talán igazat is, „de ez csak szegélye útjának!”

A szeretet himnuszában Pál apostol azt írja: „Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.” (1Kor 13, 12) Részleges ismereteinkben a hiteles isteni szót a testté lett Ige, az Úr Jézus jelentette ki nekünk. Bár test szerint ő sincs itt velünk, de azt ígérte, hogy elküldi a Pártfogót, az igazság Lelkét, aki elvezet a teljes igazságra.

Lehet Istenről beszélni úgy is, hogy teljesen távoli marad számunkra, de így minek? Igaz, hogy Isten kézzel nem megfogható, és szemmel nem látható, de hit által bennünk él, és közelebb van, mint gondolnánk. Kádár Ferenc az egyik énekében így vall: „Messzebb vagy a csillagoknál, / Közelebb a pórusoknál. / Szíved szebb a szerelemnél, / Arcod nyíltabb a májusnál. / Reszketnénk, ha nem szeretnél, / Nagy szerelmed titkos szentély. / Tiszta vággyal fölruháztál, / Új életre fölemeltél.”

A szerző református lelkész