Naponta hallunk, olvasunk nehéz sorsú emberekről, akik tőlünk, egyszerű halandóktól kérnek és várnak segítséget. Mi pedig lehetőségeinkhez mérten adunk, segítünk, bár nem tudunk mindenkinek, hiszen a mi lehetőségeink is korlátozottak.
Tanulságos jótékonykodás
Emlékeznek még azokra az időkre, amikor a romániai forradalom alatt és után jótékonysági gyűjtést rendeztek országszerte? Mindannyian adtunk, küldtünk, jótékonykodtunk. Sajnáltuk a nyomorban, nélkülözésben élőket. A kis csomagba belehelyeztük egy lapra felírva a nevünket, címünket, gondolván, ne legyen személytelen az adomány, hogy tudják, a messze távolból is gondolnak rájuk.
Pár hónap múlva, mikor már kezdett feledésbe merülni a dolog, levél érkezett Aradról. Válaszoltam, s a levelek jöttek-mentek, egészen addig, míg egyszer olyan kérés érkezett, intézzük el, hogy meglátogathassanak bennünket. Tudni kell, abban az időben ez nem volt egyszerű feladat, hiszen közjegyző által kiállított meghívót kellett küldenünk, s biztosítanunk a látogatók teljes ellátását. Megtettük, mégpedig emberségből. Nem tudtuk, mi vár ránk, mikor érkeznek, meddig maradnak, így meglepetésként ért bennünket, hogy szenteste toppant be hozzánk a négytagú család. Négy vadidegen ember, de tudtunk nyomorúságos, nélkülözésekkel teli életükről, s természetesnek vettük, hogy segítünk rajtuk. Az első napon kiderült, jóformán pénz nélkül érkeztek, táskájukban pár, valaha jobb napokat megélt ruhadarabbal. Naponta terülj-terülj asztalka – valahogy nem tudtak betelni a sok finomsággal, ami hiánycikk volt hazájukban –, nadrág, kabát, csizma, cipő... Naponta voltak kívánságaik, s mi hősiesen teljesítettünk mindent. Elérkezett szilveszter napja, mikor bejelentették, hogy január másodikán indulnak haza. Valahogy megkönnyebbültünk. Kezdtük ugyanis azt hinni, végleg nálunk maradnak.
Kemény tíz nap volt ez számunkra, s többször gondoltam arra a régi mondásra, mely szerint akármilyen kedves vendég, egy-két napig éppen elég. Lelkileg, testileg, anyagilag kimerülve, két-három napig magamba roskadva maradtam házamban Végül is magamra találtam, s megfogadtam, legközelebb óvatosabb leszek. Segítek, de nem hagyom magam-magunkat kihasználni, ha a kisujjam nyújtom, nem adom a karom.
S ha azt hiszi a kedves olvasó, hogy mindezért mi köszönetet kaptunk, hát téved. Hónapok teltek el, míg jött egy pár soros levél nevetséges indokokkal, miért nem jelentkeztek hónapokig.
ĺgy ért véget a szép és nemes cselekedetként induló adományozás szülte ismeretség. Bevallom, azóta is segítek, amikor csak tudok, de azóta vigyázok, hogy még véletlenül se változhassék jó szándékom ellenséges érzetté.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.