Take-out – vedd és vidd és edd, ahol akarod

Ha az ember belép egy normális (értsd nem luxus) étterembe az USA-ban, az első kérdés nem az, hogy hány személyes asztalt kérünk, hanem hogy „To stay or to go?”, tehát, hogy maradunk vagy elvitelre fogunk rendelni. Egy átlag amerikai 2002-ben 118 ételt rendelt elvitelre, ami 64%-os növekedést jelent 1984-gyel szemben a Newsweek adatai szerint. A take-out tehát kulináris kulcsszóvá nőtte ki magát, és igéből főnévvé vált.

Ma már nem csak a gyorséttermek és pizzériák szállítanak házhoz, vagy kínálnak ételt elvitelre, hanem a jobb, régebben elitnek vélt helyek is. Az éttermi ételek nem étteremben való fogyasztása nem csak azért lett népszerű, mert sokszor várni kell ülőhelyre a jobb éttermekben, hanem azért is, mert 5 dollárért meg tudunk vacsorázni vagy ebédelni anélkül, hogy elmennénk bevásárolni, elkészítenénk az alapanyagokat, főznénk és utána mosogatnánk. A mosogatás azért maradhat el, mert az étteremben kis műanyag dobozkákba csomagolják az ételt, amelyek újramelegítésre is alkalmasak, és természetesen műanyag evőeszközöket, mustárt, ketchupot vagy más szószokat és papírszalvétát is kapunk. Egy tipikus New York-i dolgozó embernek még a drágább étel is megéri, hiszen amikor este 7-8 órára hazaérkezik, nem kell főzéssel töltenie azt a kis időt, amely a napjából hátra van.

A take-out mellett szól az is, hogy ma már az amerikai kisvárosokban is megtalálhatók a különféle nemzeti konyhákat reprezentáló éttermek: mexikói, kínai, japán, afrikai – hogy csak az alapvetőeket említsük, és így a család menüje könnyedén változatos lehet. Egy anyától vagy apától sem várható el, hogy megtanulja egyedien elkészíteni a hamburgert, a steaket, a falafelt, a pizzát, a buritót, a sushit és a ráksalátát, kihagyni ezeket viszont nagy kár lenne, ha már itt vannak az utcánkban.

A másik nagyon jó érv az éttermi koszt mellett, hogy egy négytagú család négyfélét ehet anélkül, hogy négyfélét kellene főznie. Nem kell tehát a szülőket arra kényszeríteni, hogy pizzát egyenek, ha éppen fogyni akarnának, vagy a gyerekeket arra, hogy beérjék salátával, amikor fehérjedús ételt kíván növekedő szervezetük. És persze, ha elvisszük az ételt az étteremből, akkor nem kell borravalót adnunk a pincéreknek. Házhozszállítás esetén illik adni a kihordónak (1-2 dollár), egyébként ingyenes, míg ha az étteremben fogyasztunk, ott a borravaló a számla 15-20%-a között mozog. Néhány étteremlánc – mint például az Applebee’s – vidéken, ahol a házhozszállítás tovább tart, és néhol nincs is, olyan szolgáltatást is kínál, hogy az ember telefonon megrendeli az ételt, amit aztán saját kocsijával vesz fel a megegyezett időpontban az étterem parkolójában vagy bejárata előtt várakozó pincértől. Mindent a fogyasztóért!

A mikrohullámú sütőt eredetileg főzésre találták ki, viszont errefelé leginkább melegítésre használják az emberek. A lefagyasztott kész ételek felmelegítésére, a tegnapi (éttermi vagy házi) vacsora újramelegítésére, és mindezt anélkül, hogy egy darab tányért is bepiszkolnának, mert a műanyag tárolódobozkák nem olvadnak el a mikróban.

Olyan családokban, ahol mindkét szülő dolgozik, nem csoda, hogy az emberek szívesen fizetnek másoknak, hogy azok főzzenek helyettük. 2002-ben az amerikai vacsoráknak – és itt a vacsora a nap fontos étkezése, mert akkor van együtt a család – csak a 34%-a volt teljes mértékben otthon készült. Bizonyíték erre az az adat is, amely szerint a szupermarketeknek az a részlege, amely kész ételeket árusít, 1993 és 2002 között 168%-kal nőtt. Nyilvánvalóan az igény növekedését tükrözi ez, hiszen a kész ételeken több nyereség van, mint az alapanyagokon.

Miért van az tehát, hogy a konyha még mindig az amerikai ház legdrágább helyisége (a berendezés szempontjából)? És hogy lehetnek olyan népszerűek a főzőcskés műsorok a tévében, hogy házigazdái milliókat keresnek dollárban évente? Hogyan lehet igény egy országos főzőcsatornára ott, ahol már csak nagyon kevesen főznek? Nem tudom. Lehet, hogy nézni azt, ahogy mások főznek, olyasmi, mint nézni, ahogy mások sportolnak. Csak azt nem értem, mit csinálnak az amerikaiak azzal az évi 433 millió dollárnyi megvett szakácskönyvvel!?

A szerző New York-i munkatársunk