Szőrtelenül vagy szőrösen?

Vannak, akik az életmód váltását, mások az éghajlati változásokat jelölik meg oknak, az viszont nem kétséges: a divat csak az egyedi eseteket tudja megokolni.

A szépségszalonok titoktartó üzemeltetői tudják igazán, hogy mi mindenre képes az ember azért, hogy minél szebb legyen. A nők pénzt, időt nem sajnálva a fájdalmas módszerektől sem riadnak vissza, hogy a lábukat szőrtelenítsék. Az élettanilag fontos hónaljszőrzet pedig ma már legtöbbünkben az ápolatlanság képzetét kelti.

A hódítóan macsós alkatú, ám szőrtelen férfiak többsége mégis épp az ellenkezőjére – szőrös mellkasra – vágyik. Akár hajhagymákat is hajlandók beültettetni a mellük bőrébe, hogy ott is igazolja a szőr: az illető férfi a javából.

Valaha, az őskorban elődeinket tetőtől talpig igencsak dús szőrzet borította. Ezért újabban a kutatók több csoportja is vizsgálja, miért és mikor tűnt el az ősember testét teljesen beborító szőrzet. Korábban kialakult az a nézet, hogy az elő- és az afrikai ősember szőrzete (az erdők fáinak elhagyását követelő életmód kialakulásával) azért tűnt el fokozatosan, mert a forró afrikai szavannákon a vadászás során a szőrbunda túlságosan melegnek bizonyult. Beleakadt a tüskés bozótba, a „bundás” vadász hamarabb kifulladt, marakodásnál az ellenfél a szőrébe kapaszkodva ránthatta a földre. Újabban sokan vitatják ezt az elszőrtelenedési elméletet. Az angliai Reading egyetemén a témát 2003 óta kutató Mark Pagel tanulmánya szerint akkor kezdett feleslegessé válni elődeink szőrbundája, amikor megtanultak otthont építeni vagy barlangokba húzódni. Amikor pedig célszerű, le-felvehető ruházatot is tudtak készíteni, a feleslegessé vált szőrzet néhány száz generáció alatt jószerével eltűnt. Vele együtt pedig az abban megbúvó élősködő és fertőzést okozó paraziták, rovarok is. Nem véletlen, hogy a majmok idejének jó részét a társaik szőrének átkutatása (s a kiszedett paraziták elfogyasztása) foglalja le. Pagel kritikusai szerint viszont épp azért kellett a fedél, meg a ruházat, mert előbb eltűnt a védő szőrzet.

Judit Rich Harris fejlődéspszichológus szerint viszont egy?szerűbb a magyarázat. A genetikai fejlődés során kialakultak szőrős és szőrtelen ősemberfajták is. Ezek aztán területileg is elkülönültek, s a szőrtelenek között „divatossá vált” a sima test. Ezért, ha a simák között szőrös csecsemő született, azt – szégyellve – magára hagyták. Később aztán a „simák” úgy találták, hogy a „szőrösek” olyanok, mint az állatok, ezért kezdték őket vadászni és elfogyasztani. A kutató szerint emiatt pusztultak ki például a neandervölgyiek is. Ez a felfogás sokáig élt, hiszen a sima testű fehér és színes bőrű hódítók még az újkorban is szinte állatként gyilkolták le a szőrös „vadembereket”.

A mindent megmagyarázó elméletek végleges elfogadását azonban mindmáig bonyolítja, hogy északon az eszkimók, az inuitok éppúgy szőrtelenek, mint a trópusi esőerdőkben élő dél-amerikai indiánok. És hogy atavisztikus genetikai (elődökre visszaütő fejlődéstani) figyelmeztetésként máig akadnak az egész testükön dús szőrzettel büntetett egyedek.