Szombati vendég Petr Weigl

Történelmi napon született: 1939. március 16-án. A német hadsereg katonái az első éjszakájukat töltötték Prágában. Okkal rettegtek a szülők. Zsidó üzletember az apa, echte német az anya. A Gestapo tisztjei arra kényszerítik az asszonyt, mondjon le német birodalmi állampolgárságáról. Férjét így is elveszíti. Alfred Weigl 1943-ban halt meg Auschwitzban. Két gyerekét, lányát és fiát sikerült megmentenie. Jutta és Petr a háborút követően cseh iskolába járt. Németül többé otthon sem beszéltek. Csehszlovákiában a hetvenes-nyolcvanas években senki nem forgatott olyan nagyszabású, koprodukciós, zenés-drámai televíziós műveket, mint ön. Már akkor európai partnerekkel dolgozott, amikor hazai kollégái legfeljebb fesztiválokra utazhattak külföldre. Mivel sikerült kivívnia ezt a pozíciót?Lehetnek vágyai, tervei, elképzelései az embernek, az soha nem elég. A szakmai tudáshoz szerencse is kell. Én pedig szerencsés voltam. A filmművészeti főiskola elvégzése után készen álltam mindenféle filmes kísérletezésre. A tánc, a balett mindig közel állt hozzám, az operafilmek után ezért kezdtem el ilyen filmeket rendezni. A hattyúk tavából például olyan verziót készítettem, amelyben egy fehér és egy fekete pár közvetítette a Jó és a Rossz küzdelmét. Nemcsak Nyugat-Európában, Amerikában is komoly sikere volt a filmnek. Ezután keresett meg egy német producer, aki végig, egész pályámon mellettem állt. Amíg élt, ő volt az én mecénásom. Csodálta a munkáimat, és mindig azt mondta: „Te váltod valóra az álmaimat.” Mivel jól ismert, nekem való témákat választott. Ezekkel a filmekkel nyílt meg előttem a világ. Díjakat kaptam, amelyeknek a producereim is örültek. A legfontosabb azonban mégis az volt, hogy folyamatosan dolgozhattam, újabb és újabb felkéréseket kaptam, és külföldről is, nemcsak itthon. Szerettem a munkámat, de a sikerrel egyáltalán nem foglalkoztam. Dolgozni jobban szerettem, mint ünnepeltetni magam. A teljes interjút a szombati Új Szóban olvashatják!