Szobrásznak készült, színész lett

– Igen, bizony ez szó szerint így van. Édesapám kiváló festőművész volt és ő is azt szerette volna, attól függetlenül, hogy a középiskolában kimondottan rossz tanuló voltam, hogy tovább tanuljak. Ő tehetséget látott bennem a festészethez, művészethez, és bennem látta azt, aki az ecsetet majd „örökli”. Heten vagyunk testvérek és a hugicánk kivételével, aki az Egyesült Államokban él, valamennyien a „színtéren” dolgozunk. Talán ez genetikai öröklődés, nem tudom, de emlékszem, imádtam motorversenyzőket rajzolni, festeni, de hogy miért pont azt, fogalmam nincs. Pedig akkor még Talmácsink sem volt. Nos, az érettségi után jelentkeztem a képzőművészetire és ezzel egy időben a Színművészeti Főiskolára is. Elhatároztam, hogy ahová felvesznek azon a pályán, fogok maradni. Hazardíroztam, az egyikből valamelyik csak „bejön”. Talán csak két héten múlott, ugyanis enynyivel korábban volt a színművészetin a felvételi, ahová fel is vettek nyomban. Pedig a szobrászat, az volt számomra az igazi álom, csakhogy az valójában egy macerás hobbi. Hatalmas terem kell hozzá, az agyaggal állandóan vacakolnia kell az alkotónak és sokkal költségesebb is.

Maradt a festészet, természetesen kiegészítő mesterségnek.

Körülbelül 40–50 darab olyan festményem van, amelyekkel már kiállításokon is részt vettem, és mint minden „festőművésznek” nekem is van rengeteg vázlatom, amelyekből néhány órás munkával „remekmű” válhatna. Csakhogy, nagyon lusta vagyok, ezért ezek a vázlatok lehetséges, hogy sokáig maradnak majd vázlatok. Amire pedig büszke vagyok? Néhány évvel ezelőtt többedmagammal részt vettem egy kiállításon, és csodák csodájára csak egy darab festményt vásároltak meg a látogatók. Igen, az enyémet, 60 ezer forintért. Amikor ezt a záróra után megtudtam, szerettem volna megismerni a kedves vásárlót, de természetesen senki nem tudta, hogy ki lehetett a titokzatos vevő. Egy biztos, családtag, barát nem, mert ezután, ha család vagy baráti látogatáson voltam mindig az volt az első, hogy végigpásztáztam a falakat. Sőt, attól is tartottam, hogy valaki egyszer csak valamilyen alkalomból, születés-, névnap, karácsony vagy egyéb, megtréfál és megajándékoz majd vele. Egyelőre, ilyen sem történt. Ezek szerint a kedves vásárló, valóban műértő lehetett.

Vannak meghatározó témái?

Imádom a cirkusz fergeteges, színes világát, imádom a bohócokat, a porondot, ezért ezek a meghatározó témáim. Ez azért is lehet így, mert akárcsak én a színpadon, „témáim“ is a nagyérdeműt hivatottak szórakoztatni. Feleségem, Kárászy Szilvia zongoraművésznő, néha-néha szintén a festőállvány elé áll és festeget. Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy ő, remek alkotásokra lenne képes, csak hát erre neki nincs ideje a rengeteg munkája miatt. Pedig….

A színészek közül sokan festenek, rajzolnak, agyagoznak. Vajon miért?

Egyszerű a válaszom, és kérem, ne vegyék nagyképűségnek! A színészek nagyon ügyes emberek. Ez pedig a sokrétű színpadi munkából, fizikai cselekvésekből, ezek gyakorlatiasságából és a jó vizuális látásból adódik. Mi, színészek szinte reptében elkapjuk a témát és rögzítjük agyunkban, majd alkalomadtán fel is használjuk azt. Sőt, nem is olyan régen olvastam egy érdekes statisztikát ezzel kapcsolatban: a színészek a legjobb autóvezetők. Talán ezzel magyarázható, hogy az évente megrendezésre kerülő, a magyarországi bortájakon átívelő amatőr autóversenyt, szinte mindig színész nyeri.

Ön nagyon sokat szinkronizál. Egy színpadi színész számára ez a munka, mennyire számít munkának?

Nagyon is! A szinkron talán az egyik legnehezebb műfaj a mi életünkben. Szerencsénk van, ha a szinkronmunka elkezdése előtt legalább egyszer látjuk egészében, a még nem magyarul beszélő filmet. Teljesen bele kell élnünk magunkat a filmben zajló eseményekbe, a szinkronizált színészkollega lelkivilágába, és fel kell ismernünk annak jelzéseit. Az első szinkron szerepem, még főiskolás koromban volt, A hosszútávfutó magányossága című filmben. Mivel nem voltam még diplomás színész, ezért hiába adtam a hangomat, egy kitalált néven szerepeltem a filmben. Ennek ellenére rengetegszer megnéztem a filmet a moziban, és emlékszem, nagyon „el voltam ájulva” a tehetségemtől. A véletlennek köszönhetően, hatalmas élményben volt részem egyszer Londonban. Egy utcácskában, ahol csak a turista jár, a Sakál jött velem szembe. A Sakál napjából. Ugyanúgy diplomatatáskával. Gondoltam, benne a szétszedett távcsöves puska. Azt hittem rosszul látok. Olyan szürke és alacsony, hogy csak én vettem észre. Semmi kétség nem lehetett, ez Edward Fox, a nagy színész. Ha valaki, én megismertem, hiszen rengeteget szinkronizáltam. Elé álltam, hebegtem. Szerencsére ő is rögtön megismert: a balfácán autogramkérő! Beváltottam gyanúját, sajtpapírt kapartam elő, s míg írt, annyit még elrebegtem: „I am hungarian actor…” Kedves volt, kijavította az ajánlás szövegét. Kollegának nevezett.