Szín- és konyhaművészet, humorral fűszerezve

Az a bizonyos tornaljai kötény meg a kesztyűA szerző felvételeiBoráros Imre maga sem cáfolta, hogy a konyhatündér szerepét leginkább színpadon gyakorolja, de a „kanalas-vád” ellen nevetve tiltakozott. Merthogy a Komédium Színkör előadásában, Neil Simon Furcsa pár című darabjában éppen ő magyarázza el partnerének a kétféle kanál közötti különbséget. S való igaz, a darabban olyan hitelesen alakítja a rendszerető és házias Félixet, hogy egyik tornaljai rajongója megajándékozta egy kifejezetten csinos köténnyel, s nem feledkezett el a hozzá való konyhakesztyűről sem. A vidám hangulatban készült felvételek tanúsága szerint a kötényt biztonságban őrzi tulajdonosa, és attól sem kell tartani, hogy főzés közben elhasználódik...

Pályájuk során többször játszottak ugyanabban a darabban, vagy keresztezték egymást a próbák, az előadások. Ilyen alkalmakkor hogyan osztották meg a házimunkát, a konyhai teendőket?

P. A.: Úgy, hogy fölkeltem hajnalban, és mire mentünk tíz órára próbálni, el is készült az étel. Megtanultam nagyon gyorsan főzni, aminek kiváltképpen akkor vettem hasznát, amikor Henrik fiunk még kicsi volt. Azóta is mondogatom, hogy egyszer majd Rohamkonyha címmel írok egy szakácskönyvet...

B. I.: Én meg bevallom, a színpadon kívül soha nem volt meghitt viszony köztem és a tűzhely között. Eszembe sem jutott, hogy annyi minden más mellett főzni is meg kéne tanulnom. De nem is vagyok válogatós. Faluhelyen nőttem fel, a ma Pozsonyhoz tartozó Vereknyén. Családi házban laktunk, amit azóta sajnos néhány szomszédos házzal együtt – most nem tudom, hogy falurombolásnak vagy városfejlesztésnek nevezzem-e – le kellett bontani, mert mögötte új lakónegyed épült. A blokklakást a mai napig nem bírtam teljesen megszokni, a szülőfalumban még a levegőnek is más volt az íze. A kertünkben sok gyümölcsfa nőtt, mellette veteményes, és jó anyám, ahogy jött a tavasz, már főzte is a finom főzelékeket, sütötte a meggyes, barackos lepényt. Hétköznap nem is igen ettünk mást, mint zöldséges ételeket és tésztákat. A húsféle vasárnapi, ünnepi étek volt. Nyaranta a korombeli gyerekekkel sokat jártunk a Kis-Dunára és annak holtágára. S egy háromemberes, hatalmas zsíros kenyérrel – gyümölccsel vagy hagymával, retekkel – végigjátszottuk az egész napot. Jó apám géplakatosként dolgozott, és otthon is volt egy kis műhelye. Ezermesterként tisztelték a faluban, mert mindent meg tudott javítani, még a nagygazdák arató- és cséplőgépeit is. Amikor aztán eljött a tollfosztás, majd a disznóvágások ideje, a gazdák mindenkinek, aki segített nekik a földeken, küldték a kolbászt, a szalonnát. Nekem, gyerekfejjel ez volt az ünnep.

P. A.: Nálunk, Örsújfalun viszont, mivel libát, kacsát, csirkét és sertést is tartottunk, a hús volt az alapmenü. És édesanyám nagyon finom húsételeket tudott készíteni. Nekem a nagy élményt – talán tízéves lehettem – az első májpástétom jelentette. Mert az nem a háztájiból került ki. Konzerv ugyanis soha nem volt otthon, és nincs a saját konyhámban sem... A konyhai munkát egyébként sokáig nagyon nem szerettem. Bármit elvégeztem otthon, még a favágást is, csak a konyhába ne kelljen bemenni. Már az illatoktól rosszul voltam, nekem azok szagok voltak. Amikor fiatal asszonyként elkezdtem főzni, a hófúvásban is nyitva volt az összes ablak, és biztos, hogy azért is voltam sokáig annyira vékony, mert mire elkészült az étel, telítődtem az ételszaggal. Lassan azért kialakult a saját ízvilágom, a főzelékeket például anyósomtól tanultam el készíteni, aki nem tejszínnel vagy tejföllel habarta, hanem tejjel. ĺgy sokkal jobban kijönnek az alapízek. A sóska- és a spenótfőzelék a család egyik kedvence. A másik a császármorzsa, amit a pároméknál smorninak, nálunk smarninak neveztek. Henrik, a fiunk most Prágában él, de amikor hazajön, ez az édes tészta sem maradhat le az étlapról. Érdekes, hogy már egészen pici korában sem volt hajlandó enni az óvodában és az iskolában. Hiába tették elé a legjobb falatokat, félretolta, „nem az anyu főzte”.

B. I.: Igaz ami igaz, én is inkább hazajövök ebédelni, mint hogy a büfében vagy egy vendéglőben egyek. Panninak több rendkívül ízletes specialitása van, ma például hortobágyi palacsintát készített. A csuda tudja, valamiért egészen más az íze, mint az étterminek...

P. A.: Mert nem pörkölttel, hanem darált hússal készítem. És bőven adagolom hozzá a tejfölös szaftot, a reszelt sajtot is. Olykor, ha látogatóba megyünk, a rokonság rendelni is szokott belőle. Valóban megszerettem a főzést és a sütést. Minden könnyebben megy, ha valamit kedvvel csinálunk, mint ha muszájból. De az is sikerélményt jelentett, hogy láttam, ízlik a családnak. Később aztán meg is látszott rajtam, hogy örömöm telik benne. Pedig jó ideig, tizenkét évig vegetáriánus voltam. És úgy tértem vissza a húshoz, hogy a színház büféjében „bűnbe estem” egy fokhagymás párizsival. S azóta inkább megeszem a kolbászt kenyér nélkül, mint a tésztát. Amióta redukáltam a kenyeret és a burgonyát, és százszázalékos gyümölcslével kezdem a napot, lementek a fölös kilók. És a szervezetem átállt, már nem is kívánom a kenyeret. Nem hiszek a fogyókúra-rohamokban, nálam az étel- és életmódváltás hatott.

Azt mondják, a férfiaknak könnyebb. A művész úr mindenesetre megőrizte szálfatermetét.

B. I.: Hát, az ember időnként azért küszködik a dekákkal. Annak idején az egész családom nagyon kenyeres volt. Hosszú ideig a nővéremmel együtt mindenhez kenyeret fogyasztottunk, még a leveshez is. Most is elcsábulok néha, sőt módjával az édes tésztákat vagy a desszerteket s a csokoládét is el-elmajszolom. De inkább főzelékféléket eszem, mint húsételeket.

P. A.: Szerintem pedig attól ilyen vékony, mert már akkor gyakorolta a szétválasztó étkezést, amikor azt még fel sem fedezték. Ebédre megeszi a levest, a második fogást pedig félreteszi vacsorára.

B. I.: Persze, mert olyan dús, laktató leveseket főzöl, hogy az két fogással is felér... Na meg azért sem tudok egyszerre sokat enni, mert általában nem áll módomban betartani a régi bölcsek mondását, miszerint jó ebéd után jöjjön a szieszta! Sem próba, sem előadás előtt nem tudok végigenni egy menüt, érzem, hogy nem tesz jót. Jóllakottan megváltozik az ember tartása, még a hangszíne sem olyan, mint egyébként. Előadás után viszont nagyon éhes vagyok, és hiába van este tíz óra, muszáj valamit ennem.

És a kötelező színpadi evések?

B. I.: Vannak olyan darabok, ahol a rendező valódi evést kíván, de én személy szerint nem kedvelem. Volt ellenben olyan kolléga, akinek pörköltet kellett ennie a színpadon, és addig meg sem szólalt, amíg be nem kanalazta az egészet. A színészek vártak, a közönség nézte. Utóbb azt mondta, nem tehetett róla, nagyon ízlett neki.

P. A.: Velem a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabban éppen a fordítottja történt. Én voltam a három öregasszony egyike, aki tejeskávécskázik a jelenetben, és még kiflivéget is mártogat a bögréjébe. Nyáron is játszottuk a darabot, öntenénk ki a tejeskávét, hát a kancsóból furcsa nagy darabok potyognak ki. Megaludt a tej. És azt a savós, keserű micsodát kellett úgy meginni, hogy imádja az ember. S még egy nagyon keserves sztorira emlékszem. Dávid Teréz darabjában, az Időzített boldogságban virsli volt a színpadon a vacsora. Egy ideig meg is oldotta a valódi vacsoránkat, de nyáron már illata volt annak a virslinek! A kellékes ugyanis otthon megfőzte, kihozta, és a virsli két-három órát buszozott velünk az előadás színhelyére! Azután keletre indultunk turnézni. S mit ad Isten, előadás után minden este virslivel vendégeltek meg. Az ötödik alkalommal a könnyeim is kijöttek, amikor megláttam. Utána évekig látni sem bírtam.

Előadóművészként több alkalommal is megfordultak a tengerentúlon, legutóbb két és fél hónapot töltöttek az Egyesült Államokban és Kanadában. Az ismételt meghívásokból és az amerikai magyar sajtóból – „Komárom meghódítja New Yorkot”, „Vastapsot arattak Boráros Imre és társai”, „Felvidéki színművészek elsöprő sikere Kaliforniában”, hogy csak néhány főcímet említsek – nyilvánvaló, hogy odaát hatalmas népszerűségnek örvendenek. Közben biztos volt alkalmuk megízlelni a jellegzetes amerikai ételeket is. Milyennek találták az amerikai konyhát?

P. A.: Az amerikai háztartások csodálatos, szupermodern háztartási gépekkel vannak felszerelve. De ritkaság, hogy egy amerikai aszszony főz, még ha magyar származású is. Mert a főzést feleslegesen elpocsékolt időnek tartják. A szupermarketek tele vannak félkész áruval. Hazaviszik, felmelegítik, és egészen kész.

B. I.: És ami ránk az anyagi feltételek miatt nem igazán jellemző, az amerikaiak gyakran étkeznek éttermekben. Olyan, hogy amerikai vendéglő ugyan nincs, de van helyette rengeteg mexikói, kínai és olasz, s valamennyi kitűnő választékkal. Nagyon népszerű a kerti parti is, ahol roston sütik a vékony, finoman fűszerezett marhahússzeleteket. A klasszikus amerikai kenyér ellenben édes szendvicskenyér, egyszer-kétszer bizony éhen maradtunk miatta.

P. A.: Ami a jellegzetes amerikai ételeket illeti, hát azokból a gyorséttermekben itthon is válogathatunk. Hamburger, hasábburgonya, mogyoró és kóla minden mennyiségben. A kanadai Montrealtól a kaliforniai Miamiig végigutaztunk Észak-Amerika egész keleti partján, és a saját szemünkkel győződhettünk meg róla, hogy az amerikai fiatalok többsége betegesen elhízott. Nem is csoda, ülnek az autójukban, melybe eleve beletervezték a féllitereskóla-tartót és a lenyitható szendvicsasztalkát. A kezüket is alig kell kinyújtaniuk...

B. I.: A hamburgert mi sem tudtuk teljesen kivédeni, mert kilométerek ezreit tettük meg egyik államból a másikba, harmadikba. Az utak mellett mindenütt vannak pihenők, legalább egy gyorsbüfé- és üzletféleséggel, ahol az égvilágon minden kapható.

P. A.: Az előadásaink előtt és után viszont fantasztikus magyar ételeket tálaltak fel a vendéglátóink. Igaz, egy tányéron volt a töltött káposzta és a csirkepörkölt galuskával, mellettük a rántott hús és a sült kolbász, de ez az ő magyar táljuk. Eleinte szokatlan volt, viszont nagyon örültünk neki, hogy az anyanyelv mellett őrzik a gasztronómiai hagyományokat is. És nem csak az öregek, hanem a harmadik generációs fiatalok is beszélnek és főznek magyarul. Azt a szeretetet pedig, amellyel körülvettek bennünket, nem is lehet szavakba önteni. Lélekben még hetekkel a hazatérésünk után is ebből a szeretetből táplálkoztunk.