Vigyázó fülünket Párizsra vetettük

Amikor a rap-isten Snoop Dogg fehér melegítőben, fáklyával a kezében megközelítette az Eiffel-tornyot, az jutott eszembe, hogy ilyesmit még a mesterséges intelligencia sem tudott volna kitalálni tavaly ilyenkor. A zenei jellegű árukapcsolások sorát ráadásul nem is ő kezdte, hanem BTS Jin, aki leszerelése után szinte azonnal Párizs felé vette az irányt, hogy sétálgasson kicsit az olimpiai lánggal, az Army „katonáinak” lelkes sikoltozása közepette.

A könnyűzenei szakma már évtizedekkel ezelőtt felfedezte, hogy mindkét fél jól jár, ha popsztárok színesítik a nyitó, illetve záró ceremóniákat. E szempontból eddig a 2012-es londoni olimpia volt a legerősebb. A Danny Boyle által rendezett show-ban színpadra állt például Paul McCartney, Mike Oldfield, az Arctic Monkeys, Frank Turner, az Underworld, az újjáalakult Spice Girls, Ed Sheeran, a Who, a Take That, Annie Lennox, George Michael, a Queen – csupa olyan név, akikre büszkék a britek.

A párizsi megnyitó nemzetközibbre sikeredett, mert bár francia sztárok is közreműködtek, mindenki a jó előre beharangozott, tengerentúlról érkezett előadókat várta. És valamiért kimaradtak a programból a legismertebb franciák: Jean-Michel Jarre, illetve a Daft Punk. (A szintetizátor-mágus 75 évesen is aktív, és abszolút vállalható show-t tud csinálni, erről májusban Pozsonyban is volt szerencsénk meggyőződni. Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo elektronikus duója pedig nyilván szívesen összeállt volna a megnyitóra, hiszen csak 2021-ben jelentették be, hogy abbahagyják).

Mindegy, nézzük, mit láthattunk. Először rendeztek olimpiai megnyitót stadionon kívül, Párizs ikonikus helyszínein, valamint a Szajna vizén, ahol szakadó esőben hajókáztak a sportolók – reméljük, senki sem fázott meg verseny előtt. Az égiek ugyanis kitartó hidegzuhannyal büntették ezt a rendhagyó és merész döntést. És bár a résztvevők – beleértve a zenészeket, táncosokat is – hősiesen helytálltak, azért nem volt felhőtlen a hangulat. Egy 42 éves francia színházi és operarendező, Thomas Jolly kapta meg a lehetőséget, és mivel 140 millió euró költőpénze volt, mert nagyot álmodni. Három világra szóló szenzációt is prezentált az esős est folyamán, ami miatt milliók nézték a közvetítést – olyanok is, akik egyébként sosem kapcsolnak az Eurosportra.

Az első okos húzás Lady Gaga szerepeltetése volt az első fél órában. Róla köztudott, hogy rajong a francia kultúráért, ráadásul még viszonylag „barátságos” időjárási viszonyok közepette léphetett színpadra. Zizi Jeanmaire 1961-es Mon Truc En Plumes című slágerének buja változatát adta elő táncosaival a folyó fölött, egy külön erre a célra kialakított mólón. Maga a dal szerintem nem egy forradalmi kompozíció – bár a franciáknál akkorát futott anno, mint Magyarországon a Kislány a zongoránál –, a körítés azonban parádés volt.

A másik világszenzáció egy francia zenekarhoz köthető, akik a Palais de Justice (Igazságügyi Palota) ablakaiban, illetve a gyönyörű épület homlokzatának kiszögeléseiben adták elő egyik ikonikus slágerüket, a francia forradalomról szóló Ah! Ça Ira című dalt, rengeteg pirotechnikai effekt kíséretében. A sláger szó itt más értelmet kap, mivel a Gojira egy metálbanda. Igen, jól olvassák. Az olimpiák zenei történetében először kapott lehetőséget a szereplésre metálzenekar, és kérem, higgyék el nekem, hogy jelenleg tényleg ők a műfaj legjobbjai Európában. A dal közepétől csatlakozott hozzájuk egy operasztár, Marina Viotti mezzoszoprán, aki egy hajón úszott be a képbe. Nagy kár, hogy a többi zenei produkcióval ellentétben a Eurosport kommentátorai ebbe a részbe folyamatosan belebeszéltek, dicsérve a látványt, és kissé lehalkítva a zenét, hogy jobban halljuk értékes gondolataikat. A zenekar helyében én simán beperelném a csatornát.

A harmadik világszenzáció pedig bárhol csúcsnézettséget csinált volna: Celine Dion énekelte el Edith Piaf talán legszebb, Himnusz a szerelemhez (Hymne à l'amour) című dalát. A kanadai francia énekesnő tényleg megérdemelte, hogy az Eiffel-torony első emeletén állva ereszthesse ki gyönyörű hangját, pár évvel azután, hogy megállapították nála azt a bizonyos gyógyíthatatlan betegséget, amelyről most nincs erőm részletesen írni, mert szörnyű lefolyású. És mert Céline Dionnál kevés az esély a javulásra. Ha sírni akarnak, nézzék meg az idén júniusban bemutatott dokumentumfilmet (I Am: Céline Dion), ebből mindent megtudnak a Stiff Person Syndrome nevű gyilkosról, amely olyan izomgörcsöket okoz, hogy eltörhetnek a beteg bordái, vagy nem kap levegőt. Őszintén szólva fogalmam sincs, miért eresztenek meg egyes sajtótermékek lelkendező főcímeket (Céline visszatért a színpadra, Újra énekel Céline Dion…). Ez a produkció ugyanis érezhetően az énekesnő búcsúja volt. Az utolsó nyilvános szereplés. A nagy levonulás a popzene porondjáról, egy életpálya méltó és szívet tépő lezárása. Azt akarta, hogy minél többen emlékezzenek rá a jövőben, és ezzel a produkcióval szerintem el is érte a halhatatlanságot. Volt tavaly januárban egy hatalmas tüntetés a Rolling Stone magazin New York-i szerkesztősége előtt. A tekintélyes megmondók ugyanis közzétették minden idők legjobb 200 énekesének listáját, és Céline nem volt rajta. A rajongók netes petíciót indítottak, majd pedig kivonultak a placcra. Ekkor már tudni lehetett, milyen betegségben szenved az énekesnő, aki egyébként húsz évvel ezelőtt észlelte magán az első fura tüneteket, de annyira teli volt a naptára, hogy nem foglalkozott velük.

Mi következik ebből? Az, hogy a szaksajtó már kezdi elfelejteni őt, hiszen jó ideje nem ad ki új dalt, és jönnek – sőt, özönlenek – az új tehetségek, akiket el kell adni. A rajongók azonban ragaszkodnak hozzá, tüntetni is képesek érte. Szerintem ezt hálálta most meg nekik Céline Dion.

Kérem, nézzék el nekem, hogy ezek után semmi másról nem akarok írni a megnyitó kapcsán. Pedig volt ott még pár szép pillanat, például ismét elhangzott John Lennon Imagine című dala, ahogy anno Londonban is. A franciák egyik sztárénekesnője, Juliette Armanet adta elő a Szajnán úszó színpadon, egy lángoló zongora mellett állva,

Ezt most nem elemezném mélyebben, mert fontosabb mondanivalóm is van – hátha olvasnak minket az olimpiai megmondóemberek. Szerintem legyen az Imagine a mindenkori olimpiák himnusza. Ne kelljen többé újat íratni senkivel, főleg Ryan Teddert ne molesztálják többé ilyesmivel. A párizsi olimpia hivatalos dalának szerzője, a OneRepublic zenekar frontembere ugyanis ezúttal – enyhén szólva – nem remekelt. Imádom a Los Angeles-i zenekart, 2022-es pozsonyi koncertjükről lelkendező kritikát írtam. De ezt most hiába énekli Gwen Stefani és Andersson.Paak, mind meg fogunk bolondulni, ha sokat halljuk az elkövetkező hetekben, mert nagyon, nagyon, nagyon közepesre sikeredett, mert semmi franciás vonás nincs benne, és mert a refrén megúszós „yeah yeah yeah”-zésből áll. Ryan, miért csinálod ezt?!