Szenvedélyük a munkájuk

Klaudiával eredetileg keddre beszéltük meg a találkozót, de amikor odamentünk a zöldséges standhoz, az az üzenet várt ránk, hogy interjúalanyunknak haza kellett mennie a babához. Klaudiának ugyanis öt hónapos kislánya van. Mégis teljes gőzzel dolgozik, és nemcsak a pozsonyi vásárcsarnokban, hanem Dunaszerdahelyen és Bacsfán is, ahol férjével ugyancsak vannak eladóhelyeik.

Kelecsényi Klaudia

jelenség. Akik a pozsonyi régi vásárcsarnokban vásárolnak zöldséget és gyümölcsöt, pontosan tudják, mire gondolok. Klaudia évek óta itt dolgozik eladóként. „Néhány vevő még zavarba jön, ha az elárusító rámosolyog, és a kötelező tesséken kívül még pár kedves szót is intéz hozzá” – mondja a huszonnyolc éves vízkeleti lány. A többség azonban nemcsak hogy megszokta, hanem egyenesen követeli kedvenc eladóját, amikor az épp nincs a „helyén”. Klaudia ugyanis a pozsonyi vásárló számára teljesen ismeretlen eladói kultúrát honosított meg. A mosoly itt alapvető követelmény, és a személyes kapcsolat kialakításán van a hangsúly. Ennek köszönhetően kiépül a bizalom is az eladott áru iránt, ami előfeltétele annak, hogy a vevő visszajárjon.

Klaudia esetében ez azonban nem marketingtrükk, hanem szívből jön. „Imádom a munkámat, és legfőképpen azért, mert mindvégig emberek közt lehetek és kommunikálhatok.” Szezonban, tehát tavasztól őszig már hajnali fél négykor el kell indulnia otthonról, és sokszor este fél tízig is a standon van. Hivatását azonban nem tartja megterhelőnek. „Reggelente arra ébredek, alig várom, hogy a csarnokban lehessek, találkozhassam a vevőimmel és minél több árut adhassak el.” Amióta megvan a kislánya, Zsóka, egy hagyományos napja a következőképp fest: kelés hajnalban, irány Pozsony, itt elrendezi a pultot, majd Dunaszerdahely, ahol párjával a múlt héten nyitottak egy zöldség-gyümölcs boltot. Ezután néhány órára hazamegy a babához, majd vissza Pozsonyba a vásárcsarnokba. „Ez egy ilyen szakma” – vonja meg a vállát, hozzátéve, hogy a hipermarketekkel csak ekkora bevetéssel lehet felvenni a versenyt, és azzal, hogy az áru mindig kifogástalan. A munkastílusát az édesapjától leste el, aki huszonöt évig volt eladó egy pozsonyi hentesüzletben. Már gyermekként is imádott apukája mellett a pult mögött állni, és a vevők körül sürögni-forogni.

Munkája során számtalan kedves történetet élt meg. Azt már megszokta, hogy bárhová megy - Tunéziától a Magas-Tátráig – a vevői mindenütt felismerik és megszólítják. „Ez néha kellemetlen is tud lenni. Például, amikor egy étteremben vacsora közben azzal szólítják meg az embert, lesz-e holnap dinnye” – teszi hozzá nevetve. A legtöbb esetben azonban nagyon kedves gesztusokról van szó. Amikor Zsókát várta, és persze az utolsó napokig dolgozott, a vásárlók annyi babaholmit hoztak ajándékba, hogy végül alig kellett valamit vennie.

Ha még egyszer szakmát kellene választania, ugyanezt választaná, bár eredetileg nem ezt tanulta. Kereskedelmi akadémián érettségizett, ahol több hetes szakmai gyakorlaton is részt vettek a diákok – egy bankban.

Ez a fajta munka nagyon nem ült nekem. Hogy egész nap egy steril környezetben legyek bezárva, anélkül, hogy emberekkel kommunikálhassak… Meghalnék, ha ezt kellene csinálnom.” Klaudia büszke rá, hogy párjával együtt mindent a saját erejükből sikerült elérniük. „A legfontosabb a kitartás, és az, hogy szeresd, amit csinálsz!” – mondja egyfajta zárszóként. S bár banálisan hangzik, Klaudiát figyelve az ember kénytelen elismerni, vannak esetek, ahol valóban működik.

Gazdag József

Kassán a VSS és a VSŽ kölyökcsapatában futballozott, ifistaként hagyta abba, amikor belátta, hogy sosem lesz belőle válogatott focista (mint egykori csapattársából, Vladimír Janočkóból, akit 2003-ban Szlovákiában az Év játékosává választottak).

Gyerekkorában különböző színű pitykegolyókból állított össze csapatokat, drótból készítette a miniatűr kapukat, aztán lejátszotta a meccseket. „Úgy kell elképzelni, mint a gombfocit, csak sokkal dinamikusabb volt”. Ezekről a „fiktív” bajnokságairól külön füzetet vezetett, s éveken át kézzel írott sportújságot szerkesztett, csak saját használatra, oldalak százait írva tele a „pitykebajnokság“ eredményeivel, tabelláival, meccskommentárjaival.

„Amióta az eszemet tudom, futballfüggő vagyok. Apámmal kijártunk minden meccsre. Zuhogott az eső, nyolcvanan ácsorogtunk a stadionban, és bőrig áztunk, hogy végignézzük az unalmas, eseménytelen 0:0-t. Meg lehetne kérdezni, hogy miért, de nem tudok racionális választ adni.”

A 2002-es világbajnokság idején filozófia szakos egyetemista volt, és majdnem lekéste az államvizsgát, mert délelőtt közvetítették az angol-brazilt. Mire beért a tanszékre, már szinte üres volt a terem, a vizsgáztatók kérdőn néztek rá. „Mondtam, hogy elnézést, negyeddöntő volt.”

Sokan azért bírálják ma a futballt, mert a szórakoztató iparág részévé, üzletté vált. Nézőpont kérdése – véli ő. „A futballnak ugyanis továbbra is van egy sokkal fontosabb aspektusa, amelyről a játékosok nagyon gyakran megfeledkeznek: szerte a világon szegények millióinak a foci jelenti az egyetlen örömöt az életben.”

Az Új Szó keddenként megjelenő, Focitipp című mellékletét másfél éve szerkeszti. „Azért vágtam bele, mert hittem abban, hogy a fociról lehet másképpen, másfajta stílusban is írni, s ezáltal még közelebb hozható az emberekhez.”

Szabad hétvégéi nincsenek. Szombaton és vasárnap meccseket néz, vasárnap estétől hétfő délig pedig a Focitippet készíti. „Jelentős alvásdeficittel jár, de a visszajelzések pozitívak, s ez mindig új erőt ad. Az embernek különben is az a feladata, hogy tehetségéhez mérten kihozza magából a maximumot, s hogy megpróbálja könnyebbé tenni mások életét. Nem állítom azt, hogy a Focitippel mindez megvalósítható, de mivel ahhoz nincs adottságom, hogy vöröskeresztes önkéntesként dolgozzam, ezért igyekszem minden energiámat a futball népszerűsítésére fordítani. Még nem mondtam le arról, hogy egyszer majd – mondjuk Kambodzsában, ahol a Pol Pot-rendszer alatt be volt tiltva a futball – futballtáborokat vezessek. Az UNICEF-nek és a FIFÁ-nak vannak hasonló jellegű programjai.”

Lépes Anikó

az Ifjú Szivek fiatal táncosa, a pozsonyi magyar gimnáziumban folyó néprajzi képzés egyik tanára. Tehetséges. Szerény. Bármibe kezd, mindenből kihozza a maximumot, mert önmagával szemben magasak az elvárásai. „Mindenért, amit kiengedek a kezemből, amit mondok vagy cselekszem, felelőséggel tartozom. Magamnak és másoknak.”

Gyermek- és serdülőkorában rokonai, barátai, ismerősei révén folyamatosan érték olyan hatások, amelyek következtében végül a főiskolai tanulmányai megkezdésével párhuzamosan komolyabban kezdett foglalkozni a táncolással. Pályafutása a pozsonyi Szőttes Kamara Néptáncegyüttesben kezdődött.

„1999-ben kezdett bele Hégli Dusán az Ifjú Szivek igazgatójaként a szlovákiai magyar hivatásos néptáncegyüttes létrehozásába. A folyamat mind a mai napig nem befejezett, ám lehetőséget ad a folklór, a néptánc mellett elkötelezett emberek számára, hogy azzal ne csak hobbi szinten, hanem intézményes keretek közt, szakmájukként, munkájukként foglalkozhassanak. Az együttes olyan tevékenységeket is vállalni tud, amelyekre amatőr csoportként idő, pénz s egyéb feltételek híján nem kerülhetett volna sor. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy 2000-től én is részese lehetek ennek a folyamatnak” – mondta Lépes Anikó.

A pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarán végzett magyar–német szakon. Az utolsó években párhuzamosan tanult és táncolt. Hat éve azonban még álmában sem gondolt arra, hogy pedagógusi végzettsége találkozhat a táncos szakmával, s íme: jelenleg a budapesti Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakának harmadéves hallgatója. „Ami kezdetben ösztönszerűen ragadott meg a néptáncban, az később tudatosult bennem. Meggyőződésem, hogy a hagyományos népi kultúra nem egy elavult, zárt örökség – mint ahogyan gyakran megbélyegzik –, hanem annak tárgyi, szellemi értékei, társadalmi vonatkozásai ma is képesek az értékteremtésre. A néptánc színpadi használatában a táncművészet része, a színvonalas előadások nem csak a szakmabelieknek nyújtanak esztétikai élményt. A szellemi kultúra, amelynek csak egy része a néptánc, oktató-nevelő lehetőségeket is rejt magában. A pozsonyi Duna utcai gimnázium néprajz szakos osztályában az ismeretátadás és képességfejlesztés egységét próbáljuk a gyakorlatban is megvalósítani. Az országszerte színvonalasan működő gyermektánccsoportok és egyéb foglalkozások a mai virtuális, tévés világunkban valódi közösségeket teremtenek. A foglalkozások rendszeressége a gyerekek szociális felelősségtudatát erősíti, ugyanakkor átélik az alkotás élményét is, ami például a táncban adott mozgások elsajátítása után a rögtönzésben nyilvánul meg.”

Anikó nagyon sokat gyakorol. „A munkaidőnkben napi 6 óra szerepel, ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy egyénileg is megfelelő szinten tudjunk teljesíteni. Szükséges az individuális felkészülés a műsorokra, anyagtanításokra, a tánckar technikai képzésére, amit az adott munkamenet határoz meg. Nem ritkaság, hogy még a kora estét is a próbateremben töltöm.”

Táncos karrierje lehetővé teszi számára, hogy sokat utazzon. „Egyénileg, valamint az együttessel több helyen megfordultam már: Szlovákia magyarok lakta települései, Magyarország, USA, Kanada, Ausztrália, Svájc, hogy csak a hoszszabb turnékat említsem. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a külföldi utak nem pótolják azt az érzést, amit hazai fellépéseink álmos reggelein a nevelő-előadásainkon ülő gyermekektől, iskolásoktól és óvodásoktól kapok s kapunk.”

Ha az Ifjú Szivek továbbra is hivatásos táncegyüttesként fog működni, s az adott színvonalon tudja folytatni tevékenységét, Lépes Anikó szeretne az együttesben maradni. „Az aktív, színpadi táncolásom ugyan lassan a végéhez közelít, a hivatásos tánckarral, valamint az ifjúsági csoporttal továbbra is szeretnék dolgozni.” (czk, he)