Sízők életveszélyben

Harminc baleset profi sízőknél. Még kimondani is sok. Sokan állítják, a legtöbbjüket pályahiba okozta. Aksel Lund Svindal, a Világkupa összetett versenyének tavalyi győztese novemberben edzés közben bukott, kettős orrcsont- és járomcsonttörés volt a következmény. Az amerikai Scott Macartney épp 31. születésnapján, egy innsbrucki versenyen több mint 140 km/órás sebességnél vesztette el az egyensúlyát, és magatehetetlenül csúszott le a lejtőn. Utána percekig úgy vonaglott a teste a havon, mintha epileptikus rohamot kapott volna.

Azt a tragédiát visszaidézve pedig, ami legutóbb Matthias Lanzingerrel történt..., lúdbőrözik az ember háta.

Március 2-án történt, a norvégiai kvitfjelli Világkupa-versenyen. Az osztrák síelő hatalmas sebességgel haladt, amikor egy ugrató után a levegőben repülve telibe kapott egy síkaput, ezután elvesztette egyensúlyát, és a jeges lejtőn csúszott pár száz métert, amíg a pálya szélén levő biztonsági háló meg nem fogta. A legnagyobb baj az volt, hogy a síléce a bal lábáról nem oldódott ki időben. Ennek oka lehet a rossz beállítás és az is, hogy balszerencsésen úgy csapódott a földhöz, hogy nem érte nagy erő. A lába ezért többször is megcsavarodott saját tengelye körül, a csontok és a szövetek nagyon súlyosan megsérültek, többszörös nyílt síp- és szárkapocscsonttörést, illetve térdszalag-szakadást szenvedett. Oslóban két műtéten is átesett, azonban mint kiderült, a bal lábát nem lehetett megmenteni.

Kérdések és kételyek

„Mindannyiunk számára világos, hogy a mi foglalkozásunk veszélyes – nyilatkozta a baleset után Meissnitzer, aki 14 Világkupa-versenyt nyert, a 1998/99-ben ő lett az összetett győztese. Most viszont úgy döntött, elég. A decemberi sérülés után nem igazán tudott visszatalálni. – Egy ilyen szörnyű eset után az ember még jobban tudatosítja, mi történhet.”

Versenyzők és egykori sporttársak, szakvezetők és újságírók mind egyetértettek abban, hogy a tragikus balesetben több tényező is közrejátszott. Az óriási sebesség és a szerencsétlen bukás. Persze, e nélkül a mai alpesi sízés elképzelhetetlen –, hasonlóan a Forma–1-ben megszokott száguldáshoz. A fiatal sízők vadak, mindenre elszántak, s úgy siklanak le a meredek, keskeny lejtőn, hogy az embert bámulatba és ámulatba ejtik. És ráhozzák a frászt. Cirkuszi mutatványaikat látva megfagy a nézőben a vér, hogy mire képesek, mit bírnak elviselni, miközben csak egy bukósisak, esetleg egy gerincvédő óvja őket.

Mindaddig éljenezünk, amíg nem történik olyan szörnyűség, mint Lanzingerrel, azzal a salzburgi fiúval, akinek 27 évesen térd alatt amputálták a lábát. Ilyenkor felháborodunk és tiltakozunk, mondjuk a magunkét, egyesek csendesen, mások hangosabban, mert ismét előtörnek a kételyek, s aztán egy idő után megint elül a vihar, elcsöndesedik a csinnadratta, megy tovább minden a megszokott kerékvágásban. Ismét ujjongunk, ismét csodáljuk a bátor fiúkat és lányokat, amíg egy újabb sorscsapás föl nem ébreszt a téli álomból.

S akkor kénytelen-kelletlen megint belenyugszunk, hogy kár lamentálni, s az sem segít, ha a sípályát okoljuk a balesetekért. A versenyzők azért buknak, mert ez a sport ilyen, ennyire veszélyes. S mert mindig lesznek olyan isteni tehetséggel megáldott sízők, akiknek foglalkozása a kockázat, az örökös életveszély.

A sízés mint extrémsport

Miért ne hihetnék a sízők, hogy nekik nem esik bajuk? Ha félnének, soha nem kötnék fel a sítalpat. Ha egy Forma–1-es pilóta attól tartana, hogy szerencsétlenül jár, nem sok keresnivalója lenne ebben a sportban. Ha egy sofőr azzal számolna, hogy baleset éri, nem ülne autóba.

Az adrenalint kedvelő sízők, pilóták talán abban különböznek tőlünk, mindennapi emberektől, hogy ők extrémszituációban is sértetlennek tartják magukat. Matthias Lanzinger, mondják az okosok, nem az új sítechnika áldozata. De a szervezőké sem, érvelnek azok és az őt azonnal ellátó orvosok: szerintük a fiú lábát akkor is amputálni kellett volna, ha azonnal sor kerül a műtétre, nem csak öt óra elteltével. Előbb ugyanis a turisták szállítására szolgáló helikopterből ki kellett szedni az üléseket, hogy berakhassák hordágyon a szerencsétlenül járt fiút, hogy először Lillehammerbe, majd onnan Oslóba vigyék. Közben persze néhány méterrel arrébb ott állt egy VIP-helikopter...

Lanzinger családja ügyvédet fogadott, hogy megvizsgálják a szervezők és az orvosok felelősségét. Újra felvetődött a kérdés, biztonságosak-e a versenypályák, van-e megfelelő technika a helyszíneken, felkészült orvosi stáb áll-e készenlétben. Az osztrák lapok és a szakági szövetség is hevesen bírálta a norvég szervezőket és az orvosokat, hogy a fölösleges időveszteség miatt nem tudták megmenteni a síző lábát. „Egy lábtörés következtében még nem kell mindjárt amputálni” – érveltek az osztrák sívezetők. „Az volt a döntő, hogy milyen mértékben károsodott a láb – védekezett Lars Engebrestsen, az oslói kórház sebész főorvosa. – Az óriási gyorsaság következtében ez nagyon nagy mértékű volt. Egyébként hat–nyolc óra kell, amíg a szövet elhal, s ezen az időn belül a beteg már nálunk volt.” Az igazság az, hogy a baleset után hat órával került az Ulleval Kórház sebészetének műtőasztalára. Életveszélyes állapotban...

Artur Trost osztrák traumatológus, aki 2001-ben komoly motorkerékpár-balesete után megmentette az olimpiai bajnok Hermann Maier lábát, „őrültségnek nevezte, hogy Matthias szállítása öt órát tartott. Ilyen jellegű érsérülésnél minden perc számít”. Egykori betege, Hermann Maier számára „felfoghatatlan az események tragikus volta. Általuk újra átéltem balesetem következményeit, s azt kell mondjam, Matthias sorsa még jobban megviselt, mint annak idején a sajátom.” Hét esztendeje a kétszeres olimpiai bajnok Herminátor lábát is amputálás veszélye fenyegette.

Peches ember...

A 27 éves Lanzinger 40 Világkupa-versenyen állt rajthoz. 2004-ben Lake Louise-ban debütált, egy évre rá a Beaver Creek-i szuper-óriásműlesiklásban állt először a dobogón, s eddig ez volt a legnagyobb sikere. Az idei szezonnak balszerencsésen vágott neki: kezét törte, és néhány hétig kényszerszünetre ítéltetett.

Az osztrák fiú hihetetlen nyugalommal viselkedik, nem vádaskodik, nem nyafog. „A sors így hozta, valószínűleg így kellett lennie – nyilatkozta higgadtan első otthoni sajtókonferenciáján. – Elfogadom, és igyekszem barátnőm segítségével megbirkózni vele. Örülök, hogy egyáltalán itt lehetek… Nem emlékszem semmire, csak az utolsó kapura, amelynél elestem, s aztán már csak az ébredés utáni szörnyű fájdalomra, ami miatt aludni sem nagyon tudtam.”

Az utókezelést a tiroli Bad Häringben egész jó hangulatban kezdte, de mint bevallotta: „Vagyok annyira realista, hogy tudatában legyek, pszichikailag nagyon nehéz lesz elviselni, ami történt.”

Elrettentő mérleg

Az elmúlt idényben több mint harminc baleset történt, és sokan állítják, a legtöbbjük pályahibák miatt. Az egészben az a szörnyű, hogy a Nemzetközi Sí Szövetség (FIS) tavaly nyáron indítványozott egy akciót annak érdekében, hogy csökkentse az alpesi sísportban a sérülésveszélyt. Bizonyos technikai intézkedéseket foganatosítottak, de mint kiderült, egyikük sem százszázalékosan megbízható. Ugyanúgy, mint ahogy az előzőek sem – az ideális pályát mutató kék vonal és a védőháló. Szinte minden idei versenyen történt sérülés, s nem egzotikus, ismeretlen versenyzőcskékkel, de a legnagyobb csillagokkal is. Ebben ludas a sítalp anyaga, amelyet a gyártók úgy választanak, hogy egyre gyorsabb legyen. A sí ezzel párhuzamosan egyre agresszívabb, veszélyesebb is. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy ugyancsak egyre brutálisabbak, meredekebbek a pályák, főleg a műhó, akkor nem csodálkozhatunk a történteken. És pláne nem az idei meleg télen, amikor az olvadás utáni jegesedés következtében sokszor inkább jégen, mint havon folytak a versenyek. Ráadásul a kapukat is úgy rakják le az edzők, hogy a pálya minél érdekesebb, gyorsabb legyen. Ők is mondják ugyan a magukét, ugyanúgy, mint a többi szakember, de tenni nem tesznek semmit. Ám lehet, hogy nem is akarnak. Bár egyes versenyzők is tiltakoznak, mondják, mielőbb lépni kell, hogy ne történjen olyan tragédia, mint 1994-ben Ulrike Maierrel és 2001-ben Regina Cavagnouddal, akik mindketten a pályán vesztették életüket, de ennek sincs érdembeli foganatja. Mások cinikusan meg is jegyzik, hogy „csak a fal állíthatná meg őket” (s azt is hozzáteszik, hogy az élsportban sokkal kevesebb a baleset, mint a hobbisízők esetében). Ha úgy belegondol az ember, az az igazság, hogy nekik van igazuk. Tudják, hogy ha a lesiklásban 90 km/órára korlátoznák a sebességet, a bukás kockázata talán csak a fele lenne, de a sport kevésbé lenne érdekes – főként a televízió, a nézők szempontjából. Mert fő az üzlet…

Védtelen gyermekek a pályán

A carvinglécek elterjedése, a snowboard térhódítása sajnos együtt jár azzal, hogy mind gyakoribb a fejsérülés a sípályákon. A felgyorsult tempó, a könnyed kanyartechnika számtalan ütközést eredményez, a síbalesetek száma az utóbbi években megtízszereződött. Eséskor, ütközéskor – ha nem a térdünk – leggyakrabban a fejünk sérül. Csapódik a hónak, de leginkább valami kemény tárgynak: kőnek, fának a másik sífelszerelésének. A fejsérülés bukósisakkal nagy valószínűséggel megelőzhető. Különösen védtelenek a gyermekek, akiket kis termetük, könnyű súlyuk miatt elsodornak a figyelmetlen száguldozók. A sisak – amelynek használata Olaszországban 2005. január 1-jétől 14 éves kor alatt kötelező – egyre inkább nélkülözhetetlen kellékké válik a havas lejtőkön is. A gyermekkorban bekövetkező súlyosabb síbalesetek között toronymagasan vezetnek a különféle fejsérülések. Ezt megelőzendő, vásároljunk vagy béreljünk gyermekeinknek bukósisakot! Felnőttek se szégyelljék, a versenyzők sisak nélkül ki sem mennek a pályára.

Egyre vakmerőbben

Nemzetközi szinten egyre több koponya- és gerincsérülés történik a síelők és hódeszkások körében, valószínűleg azért, mert egyre vakmerőbbek. Bár ezek a súlyos sérülések viszonylag kis százalékát teszik ki az összes balesetnek, maradandó károsodással vagy halállal is végződhetnek, olvasható az Injury című tudományos folyóirat egyik cikkében. Kanadai kutatók rámutatnak továbbá arra is, hogy milyen fontos lenne tenni valamit a megelőzés érdekében. Vonatkozik ez főleg a fiatal hódeszkás fiúkra, akik még nagyobb számban szenvednek végzetes kimenetelű fejsérülést. A kutatás vezetője, Dr. Charles H. Tator szerint a legfontosabb, hogy mindig viseljenek bukósisakot, mert még a leggyakorlottabbakkal is megeshet, hogy elveszítik uralmukat a deszka felett. Annál is inkább, mert ezek a sportolók vakmerő akrobatikus elemeket hajtanak végre. Különösen a fiatal fiúk veszélyeztetettek, mivel hajlamosabbak nagyobb kockázatokat is vállalni.