Sánta kutya, mondj igazat!

Hogy is állunk a hazugsággal? Meg annak félremagyarázhatatlan felismerhetőségével. Mondják, aki hazudik, nem néz a szemünkbe, vagy szanaszéjjel kószál a tekintete, vagy a földre szegezi, mint aki biztos benne, a legelfogadhatóbb választ beledöngölte az aszfaltba egy úthenger, de ha hosszan bűvöli, csak felszínre kerül. Igen ám, de mit tegyünk azzal az áldott jó lélekkel, akinek egyik szeme kancsal, a másik meg bandzsa? Az ő tekintetét hol csípjük fülön? Egyetlen hasznos megoldás, ha orrpróbát tartunk. Hiszen azt is mondják, aki hazudik, annak puha az orra. Könynyű a sasorrúaknak. Sokkal nehezebb szegény bokszolóknak, akik lehetnek talpig becsületes emberek, de az orrsövényükből már rőzsesövényt faragtak. A bohócnak is egyszerű, fölteszi a krumpliorrát, azt aztán egy erőművész is nehezen nyomja puhára. Persze, hiába zokog Jancsi bohóc lelke, azt kell játszania, hogy a nevetéstől záporoznak a könynyei. A pisze orrú kisgyerekre könnyen rákeni álpedagógus és álszülő, hogy már megint nem mond igazat, az orra oly engedelmesen gyűrődik befelé, mintha gyurmából mintázták volna. Azt se feledjük el, hogy szegény kis Pinokkiónak fából faragták azt a ménkű hosszú, de annál keményebb és hegyesebb orrát. Favágó legyen a talpán, aki kezd vele valamit.

Szemek, tekintetek, puha és kemény orrok ide vagy oda, a magyar ember a magyar közmondásokhoz tartja magát. Ámde melyiknek higgyünk, melyikhez igazodjunk? Mert bár az egyik azt mondja, a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, ezzel szemben a másik már azzal érvel, mondj igazat, betörik a fejed.