Régi konyhák, mai feleségek

Valószínűleg az én nemzedékem volt az utolsó, amely hagyományos családban nőtt (föl). Ez azt jelenti, hogy a családfő reggel munkába ment, az anya óvodába – fél naposba, természetesen, hiszen ő nem járt dolgozni –, iskolába indította a gyerekeket, miután megreggeliztette őket, elkészítette a tízóraijukat, majd nekilátott a reggeli romok eltakarításának, bevásárolt, főzött, mosott – hetente egyszer nagymosott, akkor gőzfürdőbe burkolózott az egész ház, kézzel facsarta a vászonlepedőt, ágyneműt, teregetett az erkélyen, előtte lemosta a kötelet, mert az utca pora minden áldott napon szürkére festette, lement bevásárolni, hámozott, aprított, tésztát gyúrt, kavarta a rántást, habarta a főzeléket, pirította a hagymát, kelesztette a kalácsot, nyáron mázsaszám főzte be a savanyú uborkát, lekvárt, befőttet, kis- és nagytakarított, délben, amikor a gyerekek megjöttek az iskolából, rendes főtt étellel várta őket, semmi pizza, semmi vegyél magadnak egy hamburget, itt egy százas, csak ne nyaggass, hogy mi lesz az ebéd, vacsora.

Vasár- és ünnepnapokon sütemény dukált ebéd után, persze, nem cukrászdai, hanem otthon kavart, habart, sodort, kent – egyszóval isteni.

Mielőtt még bárki méltatlankodásba kezdene, és elhatározná, hogy most aztán végre megírja a véleményét meg a tapasztalatait, hogy a mai feleségek ugyancsak a család, a háztartás rabszolgái, vegyen mély lélegzetet, számoljon tízig, utána vegye sorba, milyen gépek hogyan segítik munkában megfáradt testünket, lelkünket, s hogy azért léteznek családok, ahol igenis van munkamegosztás, ahol meg nincs, ott a feleség taktikájával van baj – de csak akkor, ha úgy érzi, feláldozza magát a család oltárán. Nemcsak a munkahelyen végzett dolgok lehetnek ugyanis kreatívnak minősíthetők.

Ugyanolyan kreativitás kell egy kitűnő szalonnás rántotta megsütéséhez, mint mondjuk egy költségvetés elkészítéséhez. A különbség annyi, hogy a konyhában nem pénzben gondolkodik az ember (leszámítva a kosztpénz beosztását, hanem kilóban, literben, csipetnyi sóban. A következő érthetetlenség pedig az, hogy miért esik jobban egy főnök (vagy ha úgy tetszik, a főnök) vállon veregetése, mint az, ha a család elégedetten szuszog egy kiváló hagymás rostélyos, ne adj’ Isten fenséges paprikás krumpli bekebelezése után.

Sőt még attól sem kell tartanunk, hogy a sikert elirigyli tőlünk gonosz kollégánk, akit kevesebb tehetséggel áldott meg a sors, ezért aztán sem főnöki dícséretben, sem pénzjutalomban nincs része, ennek következtében semmi mással nincs elfoglalva, mint gyenge pontjaink felkutatásával, rólunk szóló vagy kreált pletykák föl és alá hurcolásával, hátha ezért megkaparintja a maga külön kis, jól megérdemelt piros pontjait, minket pedig gyanús szemmel kezdenek méregetni.

Nem sujkolták belénk, mégis megtanultuk, hogy semmilyen munka sem szégyen. Ezért érthetetlen számomra, miért fanyalognak a fitness-központok izzadságszagában lépegetőgépen fogyókúrázó hölgyek éppen a háztartási munkáktól, melyeket maguk végett is végeznek. Nekem is jó, ha a napsugár megcsillan a tiszta ablakon, ha nem lesz hamuszürke az ujjam, miután végighúztam a polcokon, ha a ruhám tiszta, illatos, frissen vasalt, ha a konyhában nem bűzlik a mosatlan edény, ha nem kell hetekig fanyalognom a hűtő előtt, mert már megint ott savanyodik a leves, hús, főzelék, bármi. S ha azoknak szerzek örömet – nem kizárólag azzal, hogy befizetek nekik egy drága luxusútra –, akiket a legjobban szeretek.