Régi karácsonyi vacsorák emléke

Karácsony vigíliája, az ünnep előestéje, a szenteste a vallási előírás szerint szigorú böjt volt. Húsételt nem volt szabad enni, és jóllakni is csak egyszer lehetett ezen a napon. A felnőttek ezt az egyszeri alkalmat az esti vacsorára tartogatták. Mi gyerekek azért megkaptuk a reggelit és az ebédet is, ami a nagy készülődésre való tekintettel valami egyszerűbb étel volt. A vacsorának minden időben igazi ünnepi rangot adott az alkalom, s noha a menü hagyományos volt (évről évre ugyanaz került az asztalra), a hangulat, a teríték, a szobában álló karácsonyfa miatt minden más vacsorától különbözőnek tűnt. Ma már tudom, a lelkünkben uralkodó hangulat miatt éreztük úgy, hogy ez az este mindennel együtt emelkedettebb, ünnepibb a többinél.

Az asszonyok – nagyanyám és anyám – elosztották egymás között a női munkákat. Elmentek a piacra, kiválasztották és megvették a halat. Kinéztek két, nem túlságosan nagy pontyot. Hazahozták, megpucolták, szeletekre vágták, besózták és kitették a hidegre. A fejéből, a farkából és a belső részből leves készült ebédre, amit egy-két szelet kenyérrel kedvtelve kanalaztunk. Emlékszem, milyen izgatottan figyeltük a hal bontását, vajon van-e benne ikra vagy haltej, attól függően, hogy milyen nemű volt az állat. A hagyományos vacsora a rántott hal volt krumplipürével. Az én időmben már franciasaláta is járult hozzá tartármártással. Gondolom, ez utóbbiakat anyám polgári családból való származása eredményezte ebben a puritán szőlősgazda családban.

Nagyapám elballagott a pincébe, hogy hazahozzon az ünnepre egy demizsonnyit még az őszön eltett borból. Otthon eközben készült az ünnepi bejgli, mindig kétféle: mákos és diós. De nem akármilyen ám! A mákosban reszelt citromhéj, a diósban pedig narancs héja. A karácsonyi vendégjárások alkalmával minden rokonnál bejglivel kínáltak, így hát volt alkalmunk összehasonlításokat tenni. Én úgy találtam, a miénknél jobbat senki nem sütött.

Azután amikor a vacsora elkészült – vagyis kisült a hal, megsült a bejgli, készen lett a saláta és a tartármártás –, jöhetett a Jézuska. Gyertyák, csillagszórók, fenyőillat és áhítat. Énekeltük a Mennyből az angyalt, a Pásztorok, pásztorokat, és egymásnak boldog karácsonyt kívántunk. Kiörömködtük magunkat az ajándékok között, azután jöhetett a vacsora. Nagyanyám asztali ima gyanánt köszönetet mondott az asztal bőségéért, vajha ne lenne a jövőben kevesebbünk ennél. Jókedvűen eszegettünk, közben beszélgettünk is. A felnőttek felemlegették a széles rokonságot, és elégedetten állapították meg, hogy a hal nem is volt olyan zsíros, és a bejgli idén is jól sikerült.

Egy karácsonyi vacsora különösen megmaradt az emlékeimben, az ötvenes évek elejéről. Különlegessége abban áll, hogy azon a karácsonyon nem lehetett halat kapni a piacon. No de az asszonyokon nem lehet olyan könnyen kifogni. Nagyanyám gondolt egyet, és vett százhúsz pár békacombot. (Heves megye volt a békatenyésztés hazája, a halpiacon szinte mindig lehetett békát kapni. Nem volt ugyan olcsó, de nagyanyám elég gyakran vett néhányat. Kevés finomabb ételt tudok elképzelni, mint az ő túrós-tejfölös csuszáját, tetején ínycsiklandó békapörkölttel.) Nos, azon a karácsonyon rántott békacomb díszelgett az asztalon két nagy tálat púposan megtöltve, s mi kedvünkre eszegethettünk a különleges csemegéből. Azután a felnőttek készülődni kezdtek az éjféli misére, mi gyerekek pedig ágyba bújtunk. Nekem mint legnagyobbnak kellett vigyázni a kicsikre. Amikor egyedül maradtunk, még olvasgattam egy kicsit az ajándékként kapott könyvből, míg húgom és öcsém elégedetten szuszogott a paplan alatt.