Pörögve, de nem rátartin

Essünk túl rögtön a nehezén! Ott szúr benned a tüske, hogy tizenhét év után az élet 2020 tavaszán felállított a Komáromi Jókai Színház igazgatói székéből?

Nyilván többen is emlékeznek rá, hogy a szóban forgó színházi évad végén már amúgy is távozni készültem az igazgatói posztról. Egyszerűen úgy éreztem, hiba lenne belefakulni az előző tizenhét esztendő számomra kevesebb játéklehetőséget nyújtó megszokottságába. Úgyhogy nem a tény, hanem a forma bánt, ahogyan az egész már a szezon alatt lezajlott, és amibe azért Nyitra megye magyar képviselőinek enyhe ármánykodása is belejátszott. Gondolom, az igazgatóváltás módja lehetett volna elegánsabb is. Persze, kár ezt ma már komolyabban bolygatni.

És a másik fullánk? Hogy a komáromi társulat a színészi szolgálataidra sem tartott igényt.

Hazudnék, ha tagadnám, hogy ez a tövis máig szúrós. Akkor egyszerűen esélyt sem kaptam arra, hogy harminckét év után hozzászóljak, vajon színészként a társulatom tagja akarok-e maradni vagy nem! Így hát ez sem volt valami választékos módja annak, ahogyan kettéváltak az útjaink.

Ezek után váratlanul ért, amikor Martin Huba pár hete felhívott telefonon, és szerepet kínált neked a komáromi színházban vállalt újabb, ezúttal októberben bemutatandó rendezésében?

Meglepődtem. Főként azon, hogy elsőként nem a színház vezetősége keresett meg telefonon, ahogy az szokás. De az igazán jólesett, hogy Martin Huba gondolt rám, aki a színházvezetői korszakom alatt már kilenc alkalommal rendezett Komáromban. És hát Huba művész úr kiváló tanárom is volt a főiskolán.

Talán meg is kérdezted tőle, miért téged hív a közös munkára?

Igen, rákérdeztem. Azt felelte, hogy szeretne velem újra együtt dolgozni. Másnap aztán az igazgató, Gál Tamás is felhívott, hogy a tervezett vendégjátékról beszéljünk.

Martin Huba nagy léptékű színházi személyiség, a közönséggel együtt gondolkodó színpadi alkotóművész. Bűn lenne kimaradni a rendezéséből?

Bűnnek talán nem mondanám, de helytelennek tartottam volna elengedni ezt a szakmai kihívást. Tőle még ötvenöt évesen is tanulni tudok, hiszen a színházi szakma joggal tartja őt mesterei egyikének. Élvezet a rendezéseiben szerepet kapni, és a bemutatóig részt venni a próbáin.

Föltehetően sokat spekulálsz, méricskélsz, centizel mostanában az életről. Haragszol a sorsnak ama elkerülhetetlenségére, hogy miközben az ember előre és olykor fölfelé néz, megbotlik a mindennapok alattomos gyökereiben?

Szerintem ez az élet rendje. Kevés nyílegyenes életpályát ismerek. Mindig előtűnnek a hullámvölgyek. A színházak világában kétszeresen ritka a sikert sikerre halmozó karrier. De igazgatóként sem egészen sima terep a társulatvezetés, az előrehaladás.

Utólag a színészi pályád alakulása, vagy az igazgatói éveid miatt teszel magadnak több szemrehányást?

A színészi tevékenységemmel javarészt elégedett vagyok, bár persze az is megtörtént, hogy kifogásolhatót nyújtottam. Maga a figura, vagy akár csak egy-egy előadás nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Az igazgatói munkakör pedig intézményileg komplexebb, ott látványosabbat, nagyobbat lehet hibázni.

Ez sokszor megesett veled?

Ha gyakran nem is, de például előfordult, hogy egy új darab alkotói gárdájának kiválasztásában, színházi zsargonban szólva, mellényúltam.

Most viszont a sokéves direktori rutinszerűség helyett, még több kihívással szembesülsz. Sűrűbben irányítanak a pillanatnyi ráérzéseid?

Lényegében igen. Szabadúszó színészként sohasem elégedhetsz meg azzal, ahol tartasz. Nem lehet ráülni a biztosra, és azt mondani: na, akkor ez így most jó. Tulajdonképpen meglett korú színészként is az viszi előre az embert, ha nem kényelmesedik el, hanem állandóan újabb kihívásokat keres. Közben persze arra is vár, hogy rátalálnak a rendezők által ráosztott szerepek, a színházvezetők meghívásai. De talán ez így működik jól. Feltéve, ha ideális körülményekről beszélünk.

A koronaidők két esztendejét nézve nem inkább csak irónia ideális körülményekről beszélni?

De az. Visszanézve erre az időszakra ezért is szoktam a szabadúszó színészek szabadságát szabad fuldoklásnak mondani. Mert akinek sután alakultak, vagy máig is nem jól alakulnak a dolgai, annak a feje fölött könnyen összecsaphatnak a hullámok.

Nem félsz, hogy lehúz az örvény?

A barátaim, az ismerőseim karcos véleménye szerint állítólag megélek a jég hátán is! Hát meglátjuk....

Színészként kínálni is szoktad magad?

Nem szívesen. Az egyéni habitusomtól kissé idegen stílus, hogy felajánljam egy-egy rendezőnek: a következő színpadi munkájában bennem is gondolkozzon. Inkább előrelátóbban próbálok tervezni. Főként a The Art ügynökségben igyekszem kiszámíthatóbb, biztonságosabb cégvitelt vezetni. Tehát pályázni, hangoskönyveket megjelentetni, szakmai foglalkozásokat, kamaraszínpadi előadásokat szervezni. Mondjam, hogy azért producernek lenni sem könnyű?

Úgy érzed, ma már kiállsz/kiállhatsz magadért?

Ezt rendre meg is szoktam tenni. Színházi ügyekben is, társadalmi ügyekben is meg szoktam szólalni. Igaz, egyre megfontoltabban, mert nem érdemes fejjel menni a falnak. Fiatalon volt néhány forrófejű megnyilvánulásom, amit később mégiscsak árnyaltabban fogalmaztam volna.

A színház egyébként éppen olyan, mint az élet. Csak a színpadon élesebbek a fények.

A színház egyik legalapvetőbb feladata, hogy olyan jelzéseket és üzeneteket fogalmazzon meg az előadásaiban, amelyek aktuálisan az emberek gondolkodását is foglalkoztatják. Hogy az életről szóljon, és olykor felborzolja a kedélyeket.

Periféria – ez a színmű eredeti cseh címe, amelyben vendégként a Komáromi Jókai Színházban játszani fogsz. Te normál fénytörésben látod a saját életedet és pályádat, vagy most önmagad is kissé a periféria felé sodródsz?

Talpon maradtam, és pörögnek a hétköznapjaim. Esetleg a komáromi színház perifériájára szorultam, viszont számomra is megnyíltak azok a lehetőségek, amelyeknek az igazgatói munkakör lekötöttségei miatt többnyire nem tudtam eleget tenni.

Piszkálom ezt azért is, mert az életben a periféria könnyen felkavaró érzéseket kelthet az emberben, annak testi-lelki kiszolgáltatottságai és konfliktusai révén. Amiben mások fölényeskedése pont úgy benne lehet, benne van, ahogyan nagyon sok emberi ostobaság is.

Nézd, Szlovákiában magyarként élni szintén egyfajta perifériahelyzetet jelent. Futólag kár is részletezni annak évtizedekre visszanyúló hátrányait. Természetszerűen a nyüzsgés is kisebb körülöttem, másként forog a mindennapok taposómalma. Észrevehető, hogy jó pár ember „elkopott” mellőlem. Egy bölcselet úgy tartja: ha el-elmaradoznak mellőled az emberek, akkor jusson eszedbe, hogy nem az a kéz enged el, amelyik felülről tart, hanem amelyik alulról kapaszkodik. Velük eszerint nem is vagyunk/ voltunk fontosak egymás számára. Nos, ez szintén a periféria velejárója.

Budapesten a Nemzeti Színház és a József Attila Színház egy-egy produkciójában játszol. Társadalmilag nem érzed magad abroncsokba szorítva ott, ahol Róma helyett minden út Felcsútra vezet?

A színész bizonyos értelemben egy iparos, aki a legjobb tehetsége és tudása szerint bizonyítja rátermettségét. Így a felkéréseknek eleget téve én sem a politikai hatalmon lévőknek vagy azok megbízottjainak teszek eleget, hanem szabad foglalkozású színészként az adott rendezői elképzelés és egy adott színházi produkció szolgálatában állok. Mezei polgárként tulajdonképpen a világra figyelek, engem a munkám érdekel, a színház érdekel. Különben sem szerettem/szeretem, ha a színházban valaki a művészet elsődlegessége helyett a politikát erőlteti. Ott az csak a büfé vagy az öltözők szintjén elviselhető. Ezért az előadásokban sem lelkesedem a direkt és szájbarágós politizálásért. A civil politikai nézeteit mindenki hagyja meg önmagának. Természetesen, reálisan az szintén igaz, hogy Magyarországon ma a regnáló hatalom kulturális szinten is megpróbál sok mindent a maga ellenőrzése alá vonni, aminek az alkotóművészek tényleg akár a kiszolgáltatottjai lehetnek. Hitem szerint a színházművészetnek a politikai hatalomtól függetlennek kell maradnia. Ezért hát a színpadi produkciók művészi értékét sohasem ideológiailag, hanem kizárólag szakmai szempontok szerint szabad megítélni.

Jelenleg már „csak” oldalnézetből figyeled a fennállása hetvenedik évfordulójának küszöbén álló egykori MATESZ-t, a mai Jókai Színházat. De mert e hét évtizednek lényegében negyedét, 2003 után, Komáromban sokáig te irányítottad, egy kulcskérdés mégis fölvethető: az itteni magyar prózai színtársulatnak bajos beilleszkednie a színház- és színészvilág országos áramkörébe?

Gondolom, úgy illik, hogy erre csupán röviden válaszoljak, hiszen elsősorban a szakma dolga minősíteni, hogy Komáromban jól vagy kevésbé jól láttam el az igazgatói teendőimet. Mindenesetre intézményi tekintély dolgában az elmúlt 70 év kötelez, és az országos színházi szakma számontartja, figyel a szlovákiai magyar színjátszásra. Bár az is tény, hogy nem mindig a kellő intenzitással. Így a szakmai érdeklődés sokszor inkább csak bizonyos fokú gesztustételben nyilvánul meg.

Hamarosan, az első komáromi olvasópróbán, leomlanak a közösen megélt múlt falai. Mindenki ugyanarról a startvonalról és egészen premierig tiszta lappal indul. Még ha az ismert magyar szólás szerint te ezúttal „ministrálni” fogsz ott, ahol már „miséztél”… Mit érzel majd ebbe a sokismeretlenes egyenletbe csöppenve?

Ugyanúgy fogok besétálni a színházba, mint két-három, illetve sok esztendővel ezelőtt is. Csupán a színlapon leszek vendégszínész, a valóságban csak amúgy félig. Találkozni sem úgy fogunk, mintha két éve nem láttuk volna egymást, hiszen a társulattal sem szakadt meg a kapcsolatom. Számomra ez egy jóleső felkérés, egy hazajövetellel párosuló lehetőség; ráadásul Martin Huba lesz a rendezőm! Biztos vagyok benne, hogy az alkotói gárda egy irányba fogja húzni az évadnyitó premier szekerét.