Porcelánbaba – avagy hová lett a törékeny szépség?

Elnézem régi fehér bőrű, nagy szemű, cseresznye ajkú, szabályos arcú, finom vonásokkal rendelkező porcelánbabámat. Divattól, koroktól, társadalmaktól függetlenül testesíti meg a női szépséget.

Bár karriert építünk, osztozunk a családfenntartásban, férfiakkal vetekedő fizikai teherbíró képességgel látjuk el a ház körüli teendőket, mind a mai napig az „igazi nőről” a törékenységre, gyámolításra asszociálnak a férfiak.

A törékenységet túlságosan leegyszerűsítenénk, ha csupán egy fizikai tulajdonsággal azonosítanánk. A törékenység attitűd: mindannak a felvállalása, ami minket, nőket gyengébb nemmé tesz. Az elismerése annak, hogy nem mindenben vagyunk jók. A kifejezésre juttatása annak, hogy szükségünk van támaszra, segítségre, vigaszra. Mert a nő abban nem éli meg nőiességét, hogy kinevezik vezetővé, és abban sem, hogy össze tudja szerelni a könyvespolcot.

És a szépség? Bármennyire is magára vonja a férfiak tekintetét az erős smink, a feltűnő frizura – semmi sem vonzóbb számukra a megejtően szép természetességnél.

Márpedig mindannyian rendelkezünk valami figyelemreméltóval: dús hajjal esetleg makulátlan bőrrel, szép kezekkel, nagy szemekkel vagy formás szájjal. Ugyanakkor életmódunkkal, a divat kritikátlan követésével, mesterséges kellékekkel minden lehető vétket elkövetünk természet adta szépségünk ellen.

Hajunk színét megváltoztatjuk, világos bőrünket barnára aszaljuk, körmeinket műanyaggal borítjuk, szájunkat, szemünket jobb esetben festékkel, rosszabb esetben sminktetoválással formáljuk át. Miközben mindent megteszünk a jó megjelenésért, a végeredmény gyakran mesterkélt, túlzottan kitalált.

Erre vagy arra a hírességre akarunk hasonlítani, mialatt elveszítjük mindazt, ami csak ránk jellemző. A reklámról mosolygó 16 éves modellel való versenyben biztosan vesztésre állunk. A komputerrel felturbózott hajkoronára is hiába áhítozunk.

Vitamintartalmú, drága ránctalanító krémet kenünk a bőrünkre, miközben vitaminmentes műételeket veszünk magunkhoz, és dohányzással szaporítjuk ráncainkat. Oxigénes maszkot rakatunk az arcunkra, de már nem is emlékszünk, mikor voltunk utoljára hosszabb ideig friss levegőn. Elektródákkal tornáztatjuk izmainkat, de erdei sétára, hegyi túrára nem futja időnkből, energiánkból. Műanyag világunkban egyre inkább szemet szúr a természetesség, a törékeny nőiesség. Már nem az tűnik fel, aki feltűnő, hanem az, aki eszköztelenül láttatja természetes szépségét – még ha az távol is esik a mesterségesen felállított mércéktől. (F. K. M., pp)