Porból lettél és porrá leszel

Temetkezésről a mausteri kultúráktól kezdődően beszélhetünk teljes bizonyossággal, de nem állíthatjuk, hogy már ekkor kultikus alapja lett volna. Az ember ekkor kezdett öntudatra ébredni, és különbséget tenni élet és halál között, de a törzsi közösségek, sokáig azt képzelték, a halott csak alszik, ezért addig együtt laktak vele, amíg bomlásnak nem indult.

A félelemtől a kegyeletig

Sokszor csak az elviselhetetlen bűz késztette őket arra, hogy a tetemet kitegyék, vagy ők költözzenek tovább. Ezt még inkább a félelem diktálta, mint a szeretet, a halott magára hagyásának az oka az lehetett, hogy féltek a szellemétől. Hasonló okból alakulhatott ki az a szokás is, hogy egyes törzsek megették a halottaikat – így legyőzték és a saját szolgálatukba állították a szellemüket. Ha ellenségről volt szó, ott még az a motívum is társult ehhez az elgondoláshoz, hogy átveszik az erejét és egyszersmind megfosztják a tisztességes temetés lehetőségétől. Ugyancsak a halottaktól való félelem alakíthatta ki azt a szokást, hogy a holttest kezeit összekötözték, sok helyen gúzsba kötötték, sírhelyük fölé köveket hordtak, sziklát görgettek, koporsóját leszegezték. A sír és a koporsó lezárása azonban már a szeretettel is magyarázható, hiszen a kövek a vadállatoktól védték a testet, a bőrökbe csavart hulla nem érintkezik a földdel, a sírkamrák késleltetik a bomlást. A halottkultusz, az elhunytak iránti tisztelet kialakulása azt az igényt is magával hozza, hogy a gyászolók a temetés által biztosítsák az elhunyt számára a túlvilági jólétet. A természeti népek a holttest mellé evilági javakat, áldozatokat helyeztek. A portyázó törzsek a túlvilágot is egy nagy és gazdag vadászmezőnek képzelték el – az indiánok halottai pl. ma is az örök vadászmezőkre távoznak. Külön lakásokat

építettek nekik

A kereszténység elterjedésével a temetkezésben a kegyelet válik dominánssá, megjelennek a gyászbeszédek, amelyekben búcsút vesznek az elhunyttól, dicsérve annak jó tulajdonságait. A földbe való temetés legősibb formája az volt, hogy a halottnak átengedték a házat, amelyben jobblétre szenderült, az életben maradottak pedig új kunyhót építettek maguknak. Ebből alakult ki az a szokás, hogy a holtakat a törzs régi szállására hordták, majd később külön lakásokat építettek nekik – mint pl. a Niger-vidéki vörösdombok, az egyiptomi piramisok, a buddhista sztupák, az észak-amerikai hatalmas földhányások vagy a Japántól Skandináviáig fellelhető kurgánok.

A halottégetés a kozmoszimádó népek révén vonult be a történelembe, ők jelképesen az égbe temettek, mert hitük szerint a tűz, amely felemészti a testet, szintén az ég ajándéka. A hamut vagy szétszórták, vagy urnákban őrizték meg, esetleg elhantolták – utóbbi már a hitvilágok keveredésének sajátos példája.

A temetés és a hamvasztás mellett sok más rendívül érdekes szokással és ezek bonyolult magyarázataival is találkozunk a temetkezéseknél. Vannak törzsek, amelyek halottaikat egy fára helyezik, és a nők ennek a fának a gyümölcséből táplálkoznak, hogy születendő gyermekük szelleme egyesüljön a halott szellemével. Nem minden törzs volt ilyen kíméletes, a maszszogéták meg sem várták, hogy az öregek meghaljanak, megölték és megették őket. Csak azokat temették el, akik betegség miatt hunytak el, afölött siránkozva, mennyi élelemtől estek el.

Múmiák és piramisok

A holttestek mumifikálását az egyiptomiak fejlesztették tudományos és művészi szintre. Ehhez nagymértékben hozzájárult az a hitvilág, amely szerint az egész evilági élet csupán a túlvilági létre való felkészülés. A kezdeti időkben az egyiptomiak is kitették a halottaikat, a sivatagba, ahol a homok befedte és mumifikálta a testeket. A természetes mumifikálódást az élők az istenek tettének hitték és az istenek kegyét keresve, maguk is kezdték megóvni az enyészettől az elhunytak testét. A mumifikálás előtt méltó búcsút vettek az elhunyttól: az egész nőrokonság bekente a fejét és az arcát agyaggal, aztán a holttestet a házban hagyva, zilált ruhában, mellüket felfedve és verve hangosan siránkozva végigvonultak a városon. A férfiak derékig lebontott ruhában szintén a mellüket verték a gyász jeléül. A búcsúztatás után vitték el a holttestet balzsamoztatni, ki-ki rangja és anyagi körülményei szerint. Az egyik legdrágább eljárás az volt, hogy egy görbe késsel és savval kitisztították a koponyát, kivették a testből a lágy szerveket, helyüket pedig fűszerekkel és balzsammal töltötték ki. Hetven napos érlelés után a testet gondosan gyolcsokba tekerték, ügyelve arra, hogy minden vonása kivehető legyen. Még a legszegényebbek is gondoskodtak megfelelő sírkamráról, a gazdagabbak azonban ezzel is rangjukat mutatták. ĺgy vált Egyiptom jelképéve a fáraók temetkezési helye, a piramis, amelynek impozáns mérete és tartóssága szintén azt hirdeti, hogy a holtak lakhelye és a túlvilági élet fontosabb, mint a rövid földi lét.

A zsidóknál ezzel ellentétben nincs halottkultusz, a rítusok csupán az elhunyt megnyugvását szolgálják. A teremtés könyve szerint az ember sorsa az, hogy viszszatérjen a porba, ahonnan származik, ezért a zsidók, mindig a földbe temetkeznek, a hamvasztást csak mint a gonosztevőknek kijáró büntetést ismerik. A halál beállta után egy pénzérmével lefogták az elhunyt szemét, ez mindig a legidősebb fiú tiszte volt. A gyász ideje harminc napig tartott, ezalatt a gyászolót hozzátartozói vigasztalták és látták el élelemmel. Letelte után ő is visszatért a hétköznapi életbe, amelyben a zsidó vallás szerint a halottaknak, mint tiszteletreméltó ősöknek van helyük, de szellemeik nem zavarják az élőket.