Napjában kétszer rendszerint én altatom kétéves lányunkat, így az én feladatom a mesélés is. Ha a gyerek apjának sikerül megtisztelnie bennünket a hálószobában jelenlétével, mindig családi vitába fullad az esti mese.
Piroska nyalókája százszor szebb
Piroska és a farkas
Maximum addig fogok eljutni, hogy a kicsi lány kezébe veszi a kosarat, melyben kalács, alma és borocska van elkészítve a beteg nagymama számára. Férjem közbeszúrja:
– Leves is.
– Micsoda? – egyből a magasságos égig szökik a vércukorszintem a szőrszálhasogatástól.
– Ha mondom, hogy leves, akkor leves – fújja a magáét.
– Már minek lötykelne végig az a gyerek a kerek erdőn egy tányér levest? – próbálok logikusan érvelni.
– Ételhordóban viszi – szögezi le higgadtan ez az újkori Andersen.
– Ezt nem mondhatod komolyan – ülök fel az ágyban.
– Milyen gyerekkorod volt, ha még azt sem tudod, hogy csakis a gyenge tyúkhúsleves gyógyíthatja meg a nagymamát?
A gyerekkoromra való utalásból aztán parázs vita kerekedik, amit lányunk egyetlen mondattal meg tud szüntetni, amikor kissé bátortalanul kijelenti: „Úgy tudom, Piroska nyalókát visz a kosarkában...” Ez a szerencsés vég, amikor jót nevetünk mind a hárman, de nem mindig van happy end.
A farkas és a hét kecskegida
Egy másik eset, a változatosság kedvéért most a férjem mesél. Életem párja szerint tejért megy a kecskemama a boltba, amikor otthon hagyja gyermekeit. Ezt én persze nem állhatom meg szó nélkül.
– Tejért? Viccelsz? – kérdezem. Meg sem hallja. Kitartóan próbálkozom tovább. – Már minek menne tejért, amikor annyi kecsketej van otthon, hogy fürödhetnek benne...
– Ha folyton belekotyogsz, sosem érek a végére, de ha te jobban tudod, akkor mesélj te – válaszolja, majd tüntetőleg hátat fordít, s ezekután hajnalig rimánkodhatunk, ígérhetünk Enikővel fűt-fát, semmi szín alatt nem hajlandó folytatni a mesélést.
Hófehérke és a hét törpe
A harmadik klasszikus. Nem hittem volna, hogy ezzel is baj lesz. Az a fránya tükör az oka. Mert férjem változatában azt válaszolta a gonosz mostoha mindennapi kérdésére:
– Szép vagy úrnőm, de tudd meg, Hófehérke még szebb!
– Hófehérke százszor szebb – javítom ki.
– Nem mindegy? – sziszegi a sötétben.
– Egyáltalán nem, mert akkor nem jön ki a szótagszám, és...
– Hogy mondtad? Mi nem jön ki? – kezdi elveszíteni a türelmét.
– A gyereknek éreznie kell a ritmust... – próbálkozom, de ez már veszett fejsze nyele, mindjárt bepöccen és hátat fordít nekünk.
– Akkor ti csak ritmizáljatok, én reggel korán kelek – jelenti be és a fejére húzza a takarót, ahogy megjósoltam.
Jancsika és Juliska
Ki ne felejtsem! A történet végét lányunk még csak nem is sejti, mert alighogy útra kel a két gyerek, én megemlítem, hogy nem egyedül, hanem az apjukkal mentek.
– Azt hiszed, más dolga sincs szegény apjuknak, mint a két kölyköt kísérgetni gombázni?
– Favágó, ott dolgozik az erdőn. És ő figyelmezteti a gyerekeket, hogy ne csatangoljanak el, csak addig mehetnek, míg hallják a fejszéje csattogását – állítom én. Mindaddig, míg párnacsatába nem kezdünk...
A fekete lovacska
A következő adandó alkalommal aztán férjem diadalmosoly kíséretében tudatja velem, hogy megtalálta a megoldást. Nincs több veszekedés, vége az örökös, kicsinyes vitának. Ma este ugyanis olyan mesét mond, amibe én nem köthetek bele, mert ő találta ki. El kell ismernem, hogy igazán eredeti ötlet. A meséből ugyan csak néhány mondatfoszlány jut el a fülemig, mert egészen halkan susogja csak lánya fülébe, nehogy esetleg közbeszóljak. Ezek akarnak túljárni az eszemen? Másnap a délutáni alvás előtt felajánlom a lánynak, hogy kivételesen most ő meséljen nekem.
– Melyiket mondjam? – kérdezi a kis ártatlan.
– Amelyiket tegnap apuka mesélt – búgom kedvesen.
– A fekete lovacskásat?
– Azt! – vágom rá türelmetlenül, bízván, hogy most, ha törik, ha szakad, kiszedem belőle, miről is szól az a sajátos mese. Korai volt az örömöm.
– Neeem..., azt csak ő tudja, te nem tudhatod azt. Te a szerelmeseket tudod, amikor jön a herceg a fehér lovon...
Taktikát kell változtatnom. Legközelebb hát mély levegőt veszek, és szépen megkérem az apját, hogy hangosan meséljen.
– Hogyisne! Csak kritizálnál! – kapom meg. – Több bírálatot nem fogadok el, esetleg, ha már írtál valami hasonlót, mint mondjuk a Harry Potter. Annak a szerzője is csak egy tanítónő volt,ráadásul állástalan, ma pedig milliomos...
Másnap dühömben elsétálok a könyvtárba, és csakazértis kikölcsönzöm az ominózus mű mind az öt kötetét. Amikor végzek vele, be kell ismernem, túl magas a mérce, ilyet én nem tudok, ehhez az én fantáziám korántsem elég. Tény viszont, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk, Meseországon többé nem veszekszünk. Harry Potternek sikerült, ami életem párjának nem: befogta a számat. Mondanom sem kell, azt azért még nem adtam fel, hogy kiderítsem, mi a csodáról szólhat az a bizonyos fekete lovacskás mese...
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.