Önkép és tükör. Van-e jövője a közös múltnak?

„A magyar szent korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta, és az országot jó és balsorsban segítve, annak létét ezer éven át sok viszontagság között is fenntartotta.” Nem egészen negyedszázaddal később, a Saint Germain-i, trianoni békeszerződésekkel végleg megszűnt az 1526-ban létrejött Habsburg-monarchia s annak részeként a történeti Magyar Királyság. A soknyelvű Birodalom és Királyság közös örökségét az utódállamok az elmúlt száz évben felparcellázták és a maguk képére formálták.

Történelem és történelempolitika  

Huszonöt éve, hogy a Fórum Intézet egykori alapító igazgatója, Tóth Károly elsőként felvetette, fontos lenne olyan kísérleti „közös vagy kompromisszumos” történelemtankönyvet írni, amely a magyar és a szlovák történelem vitás kérdéseiben tanítható közös múltértelmezésekre épül. Az akkortájt elkezdődött és azóta sikeresen befejeződött francia–német, a később beindult, de azóta már szintén megjelent közös balkáni történelemtankönyvek, illetve a négykötetes lengyel–német Európa-történeti tankönyv-sorozat kétségkívül bennünket is inspirált. A 2004-es uniós csatlakozás reménykeltő kezdeményezéseire, a nyugat-európai kollégák szakmai támogatására építve, 2008-ban Kassán az akadémiai magyar–szlovák történész vegyes bizottság munkatervet fogadott el. Három szakaszból álló folyamatként képzeltük el a munkát. A Közös múlt – közös jövő a közös projektek fényében című kormányközi együttműködés keretében a munkaterv első része támogatást kapott.

A közös munka első részeként 2013-ban elkészült, de sajnos kéziratban maradt a közös múlt kulcseseményeinek 16 magyar–szlovák szerzőpáros által elkészített elemzése. Míg a magyar nyelvű változat korrektúra előtti tördelt változata Csipkerózsika-álmát alussza, a szlovák változatból csak a szlovák szerzők munkáit adták közre. Nem lett semmi a második szakaszban elképzelt közös történeti olvasókönyvből. Ígéretes kezdetek után, finanszírozás hiányában leálltak a harmadik szakasz kiegészítő történelemtankönyvének munkái, amelyek moduljait érdemes lenne újra elővenni.

Ezzel párhuzamosan, időről időre a két ország politikusai is megpróbáltak lépéseket tenni a történeti megbékélésért. Merthogy a közös történelem feldolgozásának kétségkívül a konfliktusok politikai lezárása és a legmagasabb szinten deklarált történeti megbékélés lehetne a legfőbb értelme. Ebben az összefüggésben szlovák részről általában František Mikloško, Pavol Hrušovský egyszemélyes kezdeményezéseit, magyar részről pedig Surján László Charta XXI néven futó megbékélési mozgalmát kell megemlítenünk. S jóllehet, történt kísérlet a két parlament tagjaiból összeállított közös történeti bizottsági munka beindítására, sajnos nem tartott sokáig.

Trianon árnyékában

Legutóbb a két ország miniszterelnökének június 12-i találkozóján kerültek elő a közös történelem kérdései. Igor Matovič – trianoni gesztusára hivatkozva – a nemzetközi sajtótájékoztatón a közös történelemmel kapcsolatban három történelempolitikai szempontra hívta fel a figyelmet. Megismételve a pozsonyi várban rendezett trianoni szeánsz jelmondatát  – „a múltat nem mi írtuk, de a jövő a mi kezünkben van” –, mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a mai magyar és szlovák nemzet számára az lenne a kívánatos, hogy a történészek a rég- és közelmúlt valóságát minél pontosabban megvizsgálnák és közös könyvben foglalnák össze eredményeiket. Mert szerinte hibásan értelmezik a múltat azok, akik szemellenzős módon csak azt akarják látni, ami számukra kedvező. Trianon okaival és következményeivel azért is szembe kell nézni, hogy megpróbáljuk az előző évszázadokat egyformán kritikusan értékelni. „Aki ignorálja a múltat, az annak van kitéve, hogy azt újra kell élnie” – emlékeztetett a régi bölcsességre. A közös magyar–szlovák történelem értelmét végül a szép hagyományt teremtő pozsonyi magyar rendezvény címét idézve próbálta megvilágítani: a két nemzet szerinte is „több mint szomszéd”.

Orbán Viktor – ugyancsak a trianoni centenárium tanulságaira reflektálva – az ezeréves európai magyar múltat sajátos történeti kontextusban értelmezte: szerinte a magyarnak nincs kulturális rokonsága, legfeljebb valahol bent Közép-Ázsiában. Hogy megmaradjon, az a nyelvén múlik és a kultúráján, mert „a magyar népet nem a genetika konstruálja, hanem a nyelv és kultúra”. Az őstörténetet napjainkkal egybekötve leszögezte: „Mi vagyunk a legnyugatibb keleti nép, egy valaha volt hatalmas sztyeppei világ utolsó maradványai, akik bejelentkeztek a túlélésre.” Elismerte ugyan, hogy a történeti magyar állam felbomlásának létezhetnek más olvasatai is, mint a magyar, de azt hangsúlyozta, hogy magyarnak és szlováknak lehetetlen ugyanazt gondolni Trianonról. Úgy kell rá gondolni, hogy „ne akadálya legyen az együttműködésnek, hanem úgy, hogy annak ellenére, ami történt, mégis együtt tudjunk működni. A magyaroknak együtt kell élni az igazságtalansággal. (…) De respektáljuk, hogy van erre egy szlovák látás és egy magyar látás.” Kapcsolatainkat a magyar miniszterelnök szerint úgy kell alakítani, hogy a száz évvel ezelőtti dolgok ne jelentsék az együttműködés akadályát.

Trianon árnyékában a közös történelemnek ezek az – egymástól meglehetősen távoleső – olvasatai mindenesetre jól jelzik, hogy a politikusok mindig is igyekezni fognak a múltat saját aktuális céljaikhoz igazítani. Mindazonáltal a két nyilatkozat mindannyiunk számára tanulságos lehet. Többféle értelemben is. Egyrészt jól jelzik, hogy a kormányzati történelempolitikai doktrína mennyiben támaszkodik a történetírás eredményeire. Másrészt a jövőorientált politikai cselekvés logikájába is bepillantást enged. Láthatjuk, miként próbálják a két ország vezetői újraértelmezni a (közös) történelem helyét és szerepét. És persze azzal is szembesülhetünk, milyen ellentmondások húzódnak meg történelem és politikum viszonyának értelmezésében, kivált, ha azok alapvető értékeket és koordinátákat is érintenek.

Történeti értékközösség

Nekünk magyaroknak és a szlovákoknak ebben a cseppfolyós, nagyhatalmilag meghatározott  kelet-közép-európai térségben éppen a történelmi értékközösség néhány alapeleme jelentheti a tartós bizonyosságot. Például az a tény, hogy a bizánci és római keresztény kultúrkörök érintkezési zónáiban, a 10–11. századi közép-európai magyar, horvát, cseh, lengyel királyságok a térség népeit a római egyházhoz kötve, a nyugati civilizáció áramkörébe kapcsolták be. Ebből adódóan mindannyiunk közös örökségének, kulturális rokonságunknak három szilárd oszlopát a kereszténység, a vele kezdettől fogva szinonimaként értelmezett Európa és Nyugat, valamint a közös kultúrát évszázadokon át hordozó latinitás jelenti. Ezek nélkül aligha lehetnénk magyarként vagy szlovákként szerencsés túlélői ennek a zivataros konfliktuszónának.

Ugyanakkor napjainkban egyre több jel utal arra, hogy a határok nélküli európai egység gondolata és hétköznapi gyakorlatai egyre gyakrabban ébresztik fel a közös örökség iránti érdeklődést és tiszteletet. Ez részben a helyi hagyományokban, például a szlovák városok, megyék történetében pozitív szerepet játszott magyar főúri családok kultuszának újraéledésében vagy a Nyugaton munkát találó családtagjaink többes kötődéseiben figyelhető meg. Mint ahogy a tömegturizmus által felértékelődött várak, emlékhelyek, műemlékek esetében is jól látható jelei vannak annak, hogy a környék lakói egyre inkább igyekeznek megóvni, megbecsülni történeti értékeiket.

És immár arra is akad jó példa, hogy egy 2014. évi romániai kulturális miniszteri rendelet alapján a román és angol mellett magyar, német nyelven is meg kell(ene) jelölni a magyar, szász, sváb emlékhelyeket. Ennek hatására például Kolozsvárott, Nagyváradon vagy a vajdahunyadi várban az elmúlt években szórványosan már megjelentek a magyar nyelvű feliratok. Nagyszerű kezdeményezése lehetne akár a bilaterális, akár a visegrádi kulturális diplomáciának, ha egymás közös múltjának és kultúrájának a megbecsülését ilyen és ehhez hasonló lépésekkel mindenki számára egyértelművé tennénk.

Legyen úgy, mint régen volt?

Tény, hogy a közös örökség számbavételének, a közös múlt történeti feldolgozásának sokféle funkciója van. Amikor a 19. század második harmadában az európai történetírás – saját módszereit, kritikai szemléletét, fogalomrendszerét kidolgozva – a mítoszok ápolása helyett végleg elkötelezte magát a történelem tudományos feltárása mellett, a történészek azonnal szembe találták magukat saját nemzeti múltjuk és az egyetemes történeti fejlődés feldolgozásának kettős kihívásával. S minthogy a múlt század egyik uralkodó eszméje, a nacionalizmus ekkortájt aratta első nagy győzelmeit, a nemzeti egyenjogúság és függetlenség eszménye alaposan próbára tette a részrehajlástól és elfogultságtól mentes elemzés tacitusi parancsát szem előtt tartó historikusokat. Nem a régmúlt visszasiratása, hanem jelen helyzetünk múltbeli összefüggéseinek megértése adhat valódi értelmet a történeti kutatásnak és érdeklődésnek.

Megoldásként a legjobb történetírók mindig is az egyetemes és a nemzeti történelem párhuzamaira, összefüggéseire helyezték a hangsúlyt. A soknemzetiségű birodalmak felbomlásával együtt járó párhuzamos nemzetépítéseknek, a görög, szerb, román, német és olasz minta nyomán gyorsan szaporodó nemzetállamoknak a történetét pedig az egymással területi, nyelvi vitákba, határháborúkba keveredő szomszédok viszonyának vizsgálatán lehet jól megérteni. A parttalan önzéshez hasonlóan az etnocentrikus múltszemlélet is zsákutcába vezet.    

Reális történeti önképet csak akkor alakíthat ki magáról bármely nemzeti társadalom, ha saját önértékelését képes szembesíteni a vele együtt vagy a szomszédságában élő nemzetek róla alkotott képeivel, értékítéleteivel. Egyik európai nemzet sem fejlődött elszigetelve, magányosan, ezért a magyar és a szlovák önismeret számára is különösen fontos, hogy az egymásról és a többi szomszéd nemzet róluk kialakított véleményét számon tartsa és figyelembe vegye. Ezek a bennünket kívülről megmutató tükrök érzékeny műszerként mutatják, miként változnak, alakulnak az egyéni, családi emlékezetben rögzült történetek, s hogyan befolyásolják a történelemtankönyvekben kanonizált nemzeti emlékezetet. A gyakran csodaszerként elképzelt közös történelemtankönyvek elkészítése mellett rengeteg egyéb, közösen elvégezhető teendő is akadna. Közös levéltári, könyvtári, s egyéb közgyűjteményi örökségünk jórészt ma is külön-külön zajló digitalizálásának az összehangolásától kezdve, a konfliktusos kérdések közös forráskiadványokban, közös monográfiákban való feldolgozásán  át egészen közös történeti hazánk, a Magyar Királyság történetének közös megírásáig több évtizedes közös munkaterveket lehetne összeállítani. Félő, hogy újabb közös mulasztásaink miatt múltszemléletünkből végleg kiszorulhat, vagy mitikus ködbe veszhet mindannak a története, amit őseink közös családokban, falvakban, városokban, vármegyékben, kolostorokban, templomokban, iskolákban, hadseregben, gyárakban együtt éltek át és alkottak meg.

Szarka László történész