Olimpia volt – és lesz!

A bojkott nem megoldás. A dalai láma, Tibet száműzetésben élő vallási vezetője nemrégiben közölte, hogy nem támogatja a 2008. augusztus 8-án este 8 óra 8 perc és 8 másodperckor kezdődő XXIX. nyári olimpiai játékok bojkottját. Az NBC televízió kérdésére, szeretné-e, hogy a világ ezt tegye, a 72 éves Tenzin Gyatso nemmel válaszolt. Osztoznak a szerte a világon zömmel hangoztatott véleményen a szlovák és a magyar olimpiai mozgalom képviselői. A sportolók, akiket Moszkvában és Los Angelesben megfosztottak a lehetőségtől, s azok, akik az idén Pekingben győzni szeretnének, hallani sem akarnak róla.

Félelmük, persze, nem alaptalan. Mindannyian tisztában vagyunk vele: bár mondjuk – halkan és hangosan is –, hogy a sportot és a politikát nem szabad közös nevezőre hozni, a valóság merőben más. Az olimpia, ezt mutatja a történelem, nem mentes a politikától. Azt is megkockáztatom, s lehet, egyesek megköveznek érte, idealizmus azt hinni, hogy egyszer az lesz. Két okból is: egyrészt a legnagyobb, az egész világot összefogó esemény, amelyre az is odafigyel, akit egyébként nem érdekel a sport, másrészt pedig azért, mert óriási üzlet, milliókat megmozgató vállalkozás. S épp ezért hatalmas súlya van. Politikai súlya is.

Miről árulkodik a történelem?

Bojkott, zsarolás, túszejtés, mészárlás – hatalmi harc. S ez mindjárt a kezdetektől. Az 1912-es stockholmi játékokon az Osztrák–Magyar Monarchiának a rebellis magyarokkal és csehekkel gyűlt meg a bajuk, akik önállóan, a megnyitóünnepségen saját zászlajuk alatt akartak felvonulni. A magyar sportolók végül önálló csapatként indulhattak, a cseheknek viszont be kell érniük az Österike–Tschecher felirattal. A cári Oroszországnak ugyanezen az olimpián a finnekkel gyűlt meg a bajuk, akik szintén saját zászló alatt akartak felvonulni. Coubertin báró, a modern kori olimpiai mozgalom atyja úgy fogalmazott, hogy „a sportnak megvan a maga földrajza, ami igencsak különbözhet a politikai földrajztól”.

Az olimpiai mozgalom egysége már az 1920-as antwerpeni játékokon füstbe ment. A szervezők Coubertin akarata ellenére a világháborús vesztesek – Németország, Ausztria, Magyarország, Bulgária, Törökország – sportolóit nem hívták meg. A báró fejet hajtott négy esztendővel később hazájában is: a francia és a belga kormány nyomására Németország versenyzői nem lehettek jelen Párizsban azzal az ürüggyel, hogy „nem tudják garantálni biztonságukat”. Hasonló eset megismétlődött 1948-ban, amikor Sigfried Edström volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke: akkor Németország és Japán sem vehetett részt a londoni vetélkedőn. Németország jóvoltából a hatalom és az erő politikai demonstrációjává vált az 1936-os Garmisch-Partenkircheni (téli) és a berlini nyári olimpia. Hitler a harmadik birodalom propaganda kirakatának használta fel a rendezvényt, amely a náci filozófia és az „árja faj” felsőbbrendűségét volt hivatott bizonyítani. Ez volt az első politikai értelemben vett bojkott, bár még nem egy ország maradt távol, hanem néhány amerikai zsidó sportoló, akik ily módon tiltakoztak Hitler politikája ellen. Kanada, Franciaország és Nagy-Britannia is fontolgatta a bojkottot, de az Egyesült Államokhoz hasonlóan ott is csak néhány egyéb ügye maradt.

A magyar forradalom

A játékok a Kelet és Nyugat között folyó hidegháborús korszak idején kerültek legnagyobb veszélybe. Ezt Edström, a NOB elnöke is felismerte: „A Szovjetunió felvételével politizáltuk az olimpiai mozgalmat” – jelentette ki 1952-ben, abban az évben, amikor először felmerül a német kérdés. Bár az NDK-t még nemzetközileg nem ismerték el, a NOB felajánlotta, hogy Nyugat-Németországgal közösen indulhat, de a kommunista NDK elutasította a javaslatot. 1956-ban Melbourne-ben viszont már közös csapattal vonult fel a két ország, ugyanígy a rákövetkező két játékon is. 1965. október 6-án hagyta jóvá a NOB, hogy a továbbiakban két német csapat versengjen. A dupla német részvétel, – azaz az NDK és az NSZK zászlaja alatt – premierje 1968-ban, Mexikóvárosban volt.

1956-ban – talán a legmasszívabban avatkozott be a politika. A játékokat a lehető legrosszabb időpontban, közvetlenül a magyar forradalom leverése és a szuezi válság után rendezték. Bár szóba került a halasztás, a javaslatot elvetették. A forradalmat vérbe fojtó Szovjetunió részvétele miatt három, amúgy nagyon különböző európai ország nem küldte el sportolóit: a liberális Hollandia, a francóista Spanyolország és a semleges Svájc. A Magyarország–Oroszország vízilabda-mérkőzés véres verekedéssel végződött. Egyiptom, Irak és Libanon pedig Izrael szuezi válságban játszott szerepe miatt maradt távol a játékoktól. A Szuezi-csatorna egyiptomi államosítása miatt kitört háborúban ugyanis brit–francia–izraeli csapatok támadták Egyiptomot.

Az 1964-es tokiói olimpián nem indulhatott a faji megkülönböztetést hirdető Dél-Afrika (1960-ban azzal engedélyezték részvételét, hogy a csapatban feketék is helyet kapnak, de végül csak fehérek utaztak Rómába), amely 1992-ig hiányzott az ötkarikás rendezvényekről.

1968-ban a csehszlovákiai események bolygatták meg Mexikóvárost és az olimpiai békét. A szovjet bevonulás elleni tiltakozásként a skandinávok akartak távol maradni. A helybeli mexikói diákok pedig a tibetiek jelenlegi akciójához hasonlóan kihasználva, hogy a világ országukra figyel – politikai követelésekkel álltak elő. Válaszul a rendőrség 10 nappal az olimpia kezdete előtt a tömegbe lőtt. A hivatalos jelentés négy halottról és húsz sebesültről számolt be, szemtanúk szerint kétszáz-háromszáz ember vesztette életét.

A játékok történetének legsötétebb fejezete a müncheni. 1972. szeptember 5-én palesztin terroristák támadták meg az olimpiai faluban az izraeli versenyzők szálláshelyét, azt követelve, hogy izraeli börtönökből engedjenek szabadon 200 arab foglyot. A terroristák két izraelit megöltek, kilencet túszul ejtettek. A kiszabadításukra elrendelt repülőtéri elfuserált akció során mind életét vesztette, meghalt egy rendőr és az öt támadó is. Már a játékok előtt a dél-afrikai befolyás alatt álló Rhodesia szereplése miatt 27 afrikai ország hirdetett bojkottot, végül a rhodesiai sportolóknak kellett elhagyniuk az olimpiai falut.

Hidegháborús őrület, csonka olimpiák

1976-ban kezdődött a bojkott-trilógia. Politikai értelemben ugyan semmit nem ért el, annál több kárt okozott – mindhárom esetben a sportolók lettek a vesztesek. A fekete afrikaiak Új-Zéland kizárását követelték, mert a kivik profi rögbicsapata tavasszal a NOB által kizárt Dél-Afrikában portyázott. A NOB hathatatlan maradt, 28 afrikai csapat hagyta ott Montréalt. A kanadai kormány nemkívánatosnak minősítette a tajvani sportolókat, erre az USA bojkottal fenyegetőzött. Tajvan végül indulhatott volna, ha nevében nem szerepel a Kína szó, erre Tajvan mondott nemet. Végül mindkét Kína bojkottálta az olimpiát.

1980-ban Moszkvában a 146 NOB-tagország közül csak 81 volt jelen, 42 ország (az USA mellett olyan jelentősek, mint az NSZK, Törökország, Japán, Kanada vagy Argentína) bojkottálta a játékokat, 23 más okból maradt távol. 1979. december 26-án ugyanis a szovjet hadsereg bevonult Afganisztánba. Jimmy Carter amerikai elnök ultimátumot adott: ha február 20-ig nem vonják vissza a szovjet csapatokat, akkor bojkottra szólítja a szabad világot. A szovjetek nem rettentek meg, a NOB nem döntött más helyszín mellett, mire az USA április 12-én meghirdette a bojkottot. A bojkottálók között volt Albánia is. Az olimpiai zászló alatti részvétel mellett tizenhat, zömmel nyugat-európai ország döntött, köztük Ausztrália, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország, Svájc.

1984. május 8-án jött a válasz: a szovjet versenyzők nem vesznek részt a Los Angeles-i játékokon, azzal az ürüggyel, hogy veszélyben van a sportolók biztonsága. Nem kétséges, hogy ez volt a Kreml bosszúja Moszkváért, s a bosszú szele, sajnos, Kelet-Európát is elsodorta: az akkori vazallusok, így a csehszlovákok és a magyarok sem utaztak el a tengerentúlra.

Négy évre rá Szöulban tervezte a NOB a nagy kibékülést, de egy apró szépséghiba közbecsúszott: Észak-Korea és hat további ország, köztük a szimpatizáns Kuba sem vett részt. 1992-ben Barcelonában egyesült újra a sportvilág, s a három következő esemény, Atlanta, Sydney és Athén mentes volt a politikai pókertól.

Meghiúsult álmok

Bugár Imre, Jarmila Kratochvílová, Jozef Pribilinec – sorolhatnánk a neveket. A legjobb csehszlovákiai atléták, számos más sportágbeli társukhoz hasonlóan saját bőrükön tapasztalták a bojkottot. Az első kettő, bár előtte világbajnokságot nyert, s 1984-ben élete formájában olimpiai aranyra pályázott, terve füstbe ment – és soha nem teljesült álma. Pribilinec jobban járt, ő 1988-ban Szöulban felállhatott az olimpiai dobogó legmagasabb fokára.

„Hát, igen dühös voltam – mondja Helsinki Prágában élő diszkoszvető világbajnoka, a csallóközi Bugár Imre. Persze, mond ő mást is, és elmorog olyat is, amit nem illő papírra vetni. S nem csak most, amikor már bátran kiabálhat. Bár akkor a sportolókat senki nem kérdezte, mi a véleményük, mondták ők a magukét 24 évvel ezelőtt is, pedig mindketten katonai klub versenyzői voltak. Bugár a prágai, Pribilinec a besztercebányai Duklában. Kijelentéseik nem kerülték el a titkosszolgálat figyelmét. Sőt...

A két rosszfiú – a szűkszavú Kratochvílová csendesebben tiltakozott, Helena Fibingerová viszont bedőlt a kommunista propagandának – nem rejtette véka alá a véleményét a „kontraolimpián”, az ún. Barátság-versenyen sem, ahol a szovjetek mindent és mindenkit sepertek a pályán is. Ez persze a két szabad szájúnak nagyon nem tetszett, s ezt Moszkvában ki is kiabálták. A gyalogló Pribilinec felbőszülten – azután, hogy őt és röviddel utána Pavol Blažeket is kizárták a bírók – mindjárt ott a sajtóközpontban. Káromkodott, ordítozott, hogy soha be nem teszi a lábát ebbe az országba. A követségen is megismételte ezt a kijelentését. Persze, az újságban erről nem volt szabad írnunk...