Ó, azok a nem jó szalonos, régi, beszélgetős karácsonyok

Nem értettem az angyalkákat. Miért aggatják tele a karácsonyfát közönséges szaloncukorral, amikor azt nem is szeretjük. A kutyának se kell, legföljebb akkor szopogatjuk-rágcsáljuk kénytelen-kelletlen, amikor már minden finom falat elfogyott. Az angyalok angyali jók, hozzájuk hasonlítják a szófogadó, áldott gyerekeket, sőt a türelmes, gondos, rendes felnőtteket is, akiknek egyenesen angyali természetük van. Az őrangyalok ott állnak a hátunk mögött, és minden ellenszolgáltatás nélkül vigyáznak ránk, meg is örökítették egyiküket, amint egy rozoga pallón segíti át a kislányt meg a kisfiút. Néha eltöprengtem, miért lehetséges képen ábrázolni az angyalkákat, amikor láthatatlanok, ki tudja, milyenek lennének, ha láthatnánk őket. Legalább karácsonykor, egy pillanatra. Hogy megtudjuk, valóban szőkék, pufókok, halványrózsaszín pírrel az arcukon... És ha ők dundin olyan szépek, miért akar minden nő csontváz sovány lenni, holott a csontváz nem kifejezetten esztétikus látvány, sőt a halált festik meg csontvázként. Ha az angyalok valóban olyan jók, amilyennek mondják őket, miért nem tesznek a karácsonyfára csupa finomságot? Legalább több csokis szalont. A közönséges, lett légyen fehér vagy sárga, nem jó. Persze, szilveszterre az is elfogyott. Jobb híján. Mire véget értek az ünnepek, vagy az üres ezüstpapírok himbálóztak az ágakon, vagy a szalon- helyére kockacukrot csomagoltunk, mindenesetre lepusztítottuk a karácsonyfát, minden, ami édes volt és ehető, egy-két hét alatt eltűnt. Hátulról kezdtük, így kevésbé volt feltűnő, bár meggyőződésem, anyámék tudták, csak nem szóltak, legyintettek, legyen karácsonyunk, aztán fokozatosan haladtunk előre. Bizonyára nem az édesség csábított annyira, hiszen a szaloncukor, noha a neve előkelő, az ember fényes, szárnyas ajtós, hatalmas szobába képzeli, ahol a karácsonyfa a mennyezetig ér, ahova a papa, mama elegáns ruhában, mosolyogva vezeti be az öltönyös-nyakkendős kisfiút meg a rózsaszín ruhás, szőke, loknis kislányt. Valamiféle idilli kép, tiszta Amerika, ahol nem a krumplicukorra emlékeztető szalon a legjobb csemege.

Ma már zselés, kókuszos, mindenféle, a régi ízre nem is emlékeztető nyalánkság lett belőle. A régi eltűnt, magával vitte a hófehér, beszélgetős karácsonyok hangulatát.