Nemzeti jelleg

A „nemzeti jelleg” nehezen megfogható valami. (Ez a fogalmak esetében persze egyáltalán nem számít rendkívülinek, azok ugyanis nemigen hagyják összevissza tapogatni magukat.) Ami viszont a „megragadásukat” illeti, arra – a nyelv már csak ilyen bonyolult – sokkal komolyabb eséllyel törekedhetünk. Itt is van azonban kivétel. A szóban forgó „nemzeti jelleg” például olyannyira szemérmes, hogy még a leghatározottabb szándéknak is ellenáll, és az istennek se hagyja magát megragadni. Hej, hány, de hány sóvárgó szív kapott kosarat tőle, s hasadt meg a mérhetetlen honfibúban a legújabb kor története során!

No de, aki kellően elragadtatott, mindig talál valami megragadnivalót. És amin egy lángoló keblű hazafi fogást vél találni, azt aztán el nem ereszti, és egy pillanatra sem hagyja tovább szunnyadni a nemzet tudattalanjában, hanem rögvest lengetni kezdi, mint egy véres csatákban kiérdemesült, viharvert honvédlobogót. Mondanom sem kell, vonatkozik ez a nemzeti identitás szerves részét képező ételekre és italokra is. Térségünkben ekként masírozik a nemzeti önbecsülés zászlai alatt az Európai Unióban elérni remélt szebb jövő felé például a halászlé és a brindzás haluska. Előbbiben a magyar, utóbbiban a szlovák nemzeti jelleg hivatott majdan kidomborodni valahol az uniós csillaggyűrű kellős közepén.

A brindzás haluska (vagy ahogy az a magyar köznyelvben meghonosodott: a juhtúrós sztrapacska) hosszú ideje rendületlenül tartja pozícióját a szlovák nemzeti gasztronómia trónszékén, míg a magyar jelleg kidomborításában a halászlé méltó ellenfelekre talált a gulyásban és a paprikás csirkében, és csupán a bajai össznépi halászléfőző versenynek köszönhető, hogy a törzsökös hallé pillanatnyilag felülkerekedni látszik a trónviszályban. Ahogy kacifántos népszónoki mondatfűzéssel mondani szokás: „a széthúzás mételye mindváltig fenyegető veszélyt jelent a nemzeti méltóságtudatnak és magabírásnak a ránk zúduló idegen eszmék láthatatlan rombolása közepette történő töretlen megőrzésében”.

Fönti intelemmel nálunknál következetesebben számolnak atyánkfiai, így aztán – az uralkodó ízt teljhatalmi helyzetében megerősítendő – a brindzás haluska elkészítésének mesterei is rendszeresen összemérik tudásukat a Tátra hegyláncai alatt. Sőt, egy időben még a szlovák nemzeti érzés kidomborításában évszázados érdemeket szerzett Matica slovenská is tevőlegesen bekapcsolódott a brindzás haluska uralmának „további felvirágoztatásába”. Szembeszállva a környező gyorsétkezdékben megtestesülő globalizációval, pozsonyi székházuk földszintjén – tekintélyes darabot feláldozva saját nemzeti romantikus könyveiket árusító könyvesboltjuk kirakatából – haluskaárusítással próbáltak nemzeti missziós tevékenységüknek szélesebb körben népszerű formát kölcsönözni.

Az üzlet eleinte virágzott, mit mondjak, például én is jó néhányszor megálltam az üvegkalitka ablaka előtt. A veretes tizenkilencedik századi szlovák nyelven beszélő eladó, aki megszakítva az ősök dicsőségét zengő lebilincselő történelmi regény olvasását az áporodott levegőjű könyvesbolt mélyéről sietett át az utcai frontra, hogy meghallgassa a nagy adag brindzás haluska ügyében hozzá intézett szózatomat. (Mit lehet tenni, aki nemzetébresztésre adja a fejét, annak időről időre le kell szállnia a nyelvi elfajzottság kénköves bugyraiba.) Egyszer – utoljára – hosszabb dialógusra került sor közöttünk. Kérdeztem, hogy megy a bolt. Gyanútlan kérdésemre váratlan őszinteséggel öntötte ki a lelkét. A hömpölygő szitokáradatban a globalizáció gyakori (válogatott jelzőkkel ellátott) felemlegetése mellett természetesen a hamburger, a hot dog és a pizza is színre lépett, de a főszerepet különös módon a szomszéd passzázsban tanyát vert szerb gyrosárus játszotta. Erre aztán azzal találtam nyugtatgatni, hogy sebaj, a brindzás haluska is a Balkánról származik, és a Kárpátokban nagy valószínűséggel a középkor folyamán észak felé vándorló vlach hegyi pásztorok terjesztették el, ezért van az, hogy például a kárpáti románok is ismerik, sőt a szlovákokhoz hasonlóan nemzeti ételként tartják számon, ami az EU-ban könnyen vitákhoz vezethet a copyrightot illetően, különben tudja-e ön, hogy a brindza valójában sajtféle?

Atyámfia, aki még az előbb csak úgy tüzelt, most egyszeriben kihűlt, mint egy kedvenc napozóhelyéről elkergetett hüllő, két szájszeglete az állcsontjáig lefittyedt, büszke sasorra bágyadtan lekókadt és homlokráncai kaleidoszkóp módjára rendeződtek át horizontálisból vertikálisba. Kimérten átadta a brindzás haluskával megrakott papírtégelyt, és csak annyit mondott üresen kongó hangon: „Ha megkérhetem, többé ne jöjjön ide.” Hát nem mentem. Aztán az üvegkalicka nemsokára bezárt, nyilván csődbe jutott. Hiába, az igazán nagy eszméket nem lehet gebinben terjeszteni.

Ráadásul hasztalan minden igyekezet, ha valamely nemzeti fétisre egy attól merőben idegen személyes élményanyag telepszik rá. Az én tudatomban például a brindzás haluska szétválaszthatatlanul összekeveredett Ady Endre költészetével. Ebben azok az igencsak gyakori alkalmak a ludasak, amikor a hetvenes évek végén a kassai színészlakás konyhájában a felejthetetlen emlékű László Géza vette kézbe a segédszínészek étkeztetésének nemes ügyét. Ma is látom, ahogy szegény Pici jobbjában a sztrapacskaszaggatóval, baljában az Ady-válogatottal átszellemült arccal áll a zubogó fazék fölött – s szaval. „Sósabbak itt a könnyek...”

Mit lehet kezdeni egy ilyen emberrel?