Nem hiszem

Még most sem tudom elhinni. Ahhoz először látnom kellene. Még most is eszembe jut, hogyan kell oda eljutni. Az ember szépen felül a piros egyes vagy a piros kilences metróra, és a végállomásig utazik. Vagy pedig a sárga N-re vagy a sárga R-re. A végállomáson kell kiszállni. Világos. A WTC alatt épült föld alatti városban végig kell menni a Vessey streeten, a kijárat mellett balra van egy olcsó kis olasz vendéglő, ahol dollár ötven a szalámis-sajtos pizza, és negyvenöt centért nagy pohár narancslevet lehet kapni. Mozgólépcsővel felmehetünk a térre, megbámulhatjuk a fáradt üzletembereket, akik papírba csomagolt hamburgert majszolnak a padokon, elgondolkozhatunk, hogyan sikerült ennyire finoman lecsiszolni a szökőkút márványát, hogy mindenütt szimmetrikus hullámokban fusson rajta végig a víz, megállhatunk valamelyik torony aljában, hogy aztán elszédüljünk, ha felnézünk a magasba, vásárolhatunk tíz dollárért trikót „New York – Nagy Alma” felirattal. Hat dollárért – féláron – jegyet vehetünk a kilátóba valamelyik zugárusnál, szoronghatunk ötvenen egy liftben, majd a sebességtől süketen kiszállhatunk a száztizenkettedik emeleten. Csettingethetünk az amerikai leleményességen, amely szögesdrótkerítéssel vette körül a teraszt, az öngyilkosok elleni védekezésből.

A szögesdrótok 2001. szeptember 11-én nem jól funkcionáltak.

Amikor elindultam lefelé, tollal felírtam a nevemet a liftbejárat melletti falra. Ha majd arra járok, megnézem, ott van-e még.