Nekem az ízek a fontosak, s az, hogy kivel eszem...

Csákányi Eszter: „Én már nem vagyok annyira tésztás. Nem lehet!” Oláh Csaba felvételeCsákányi Eszter imádja a finom ízeket. Főzni is szeret. Főleg, amióta van kinek.

Ki volt a legjobb szakácsnő a családban?

Két „legjobb” volt. A két nagymamám. Az egyik százhúsz kiló volt, a másik egészen törékeny. Csodálatosan főztek mind a ketten. S mivel két különböző tájról származtak, az ízek is mások voltak. A Csákányi szülők Vas megyéből jöttek, a Kabát szülők pedig Erdélyből. Nagy szeretetben és nagy evészetek közt nőttem fel. Bár a két nagymama mindenben rivalizált, mi, gyerekek ebből nem éreztünk semmit. Én ezt csak jóval később tudtam meg, mert a nagymamák – ez korkép! – soha nem szidták egymást a gyerekek előtt. Gyűlölködésnek a legapróbb jelét sem tapasztaltuk. Nekünk ebből nem jutott. Aztán ahogy teltek az évek, a világ is változott. A szülők már szidták egymás szüleit. De a nagymamák intelligensen viszonyultak a családhoz. Én soha, egyetlen nagymama-nagypapa beszélgetésben sem hallottam rossz szót a másik nagyszülőről. Amikor már nagyobb voltam, láttam, hogy akadtak konfliktusok, de azokat is mindig finoman oldották meg. A Csákányi nagyszülők szegényebbek voltak, mint a Kabáték. Ezért nyilván olyan főzést is megtanultak, ami jól jött az ínséges időkben.

Biztosan vannak ízek, amelyekre azóta is nagyon vágyik.

Kettő is. Sajnos egyiknek sem tudok utánajárni. A Csákányi nagymamám például olyan fasírtot csinált, amelyben nagyon sok zsemle volt, és kevés hús. Én a fasírtot utálom, de ezt a szegényeset imádtam. Van egy kedves kollégám a Katona József Színházban, Fekete Ernő Tibor. Ő Vas megyei, és a mamája is csinál ilyet. Ő szokott nekem küldeni ilyen csodálatos szegényfasírtot. A másik elképesztő íz, amit képtelen vagyok reprodukálni, Kabát nagymamám piros főzeléke. A paradicsomos krumpli.

Az édes-piros.

Ha beteg voltam, piros főzelék kellett, és rántott hús. Ezért a kettőért mindenre képes voltam.

Még „feltámadni” is.

Talán így lesz majd. A gyógyulásban mindenesetre segített. Mariska néni is csinált ilyen piros főzeléket. Mariska néni hároméves korom óta a családunkhoz tartozik. Mindig nálunk szolgált. Lassan kilencven lesz, ő tartja össze a családot, és még ma is megpróbálkozik a piros főzelékkel. Tulajdonképpen van is sikere, bár az övé nem ugyanolyan, mint Kabát nagymamáé volt. Nálunk tehát őrült finom ételek készültek. Én ezt nem tudnám csinálni, hiszen a két nagymama, háztartásbeli lévén, folyamatosan főzött. És azok a sütemények...!

Édesapja, Csákányi László is tudott főzni?

Ő csak enni szeretett, de azt nagyon! Imádta az ízeket, nagy gourmand volt. Szerette, ha kiszolgálták, és sürgött-forgott is körülötte mindenki. A nagymamám, az anyám, Mariska néni. Idős korában sem tért át a modern konyhára, az egészségesebb táplálkozásra is csak akkor, amikor már beteg volt. De akkor is könyörögni kellett neki, hogy zöldséget egyen, és könnyűt, mert a pörkölt volt a mindene. A finom, nehéz pörkölt.

A lánya meg követte. Legalábbis eleinte...

Én a tojáslevest imádtam gyerekkoromban, meg... igen... a szaftos ételeket. A tejet és a rizst nem szerettem. Ma már a mézes rizst vagy a currys rizst is megeszem. A tarhonyát is nagyon szeretem. Bűnözési korszakom Kaposváron kezdődött, mert ott kezdtem a pályát a Csiky Gergely Színházban. Kaposváron reggel nyolckor a körömpörkölt is jöhetett. Erről nagyon nehéz volt leszokni. Ráadásul húsfüggő vagyok. Na, meg a fehér kenyér! Az is borzalmas bűn. Főleg libamájjal. Hú, de szeretem! Aztán voltak a nagy családi vacsorák. A fokhagymás pirítós. Anyám csinálta. Este, teával a jó kis pirítós. De tocsogjon a zsírban! Anyámék utálták az olajat. Mindig zsírral főztek. A nagymamám sem bírt áttérni az olajra.

Bundás kenyér?

Megvolt. Imádtam. Hála Istennek, én nem tudok csinálni, bár ha nagyon akarnám...!

Gyilok a gyomornak.

Gyilok és plusz két kiló. Tehát köszönöm, nem!

Kislányként, gondolom, örökké ott sündörgött valamelyik nagymamája körül. Leste, mit hogyan csinál.

Nem. Elkényeztetett, ronda disznó voltam. Nem szégyellem, ez az igazság. Én nem vagyok házias alkat. Ezernyolcszáz forint volt a fizetésem, de már akkor is takarítónő járt hozzám. Egy héten egyszer, nyolcvan forintért. Gyűlölöm a koszt, de takarítani is. Hiába magyarázták nekem, hogy milyen tisztítószereket használjak, nem mentem velük semmire. Huszonegy éves voltam, és jött a takarítónő. Nálam ez nem luxus kérdése. És főzni sem tanultam. Nem törődtem azzal, hogy mit mondanak otthon, fütyültem rá, majd ez is megoldódik, gondoltam. Eszembe jutott egy történet apámról. Száz éve vizsgázott autóvezetésből. Akkor még nem ilyen teszt volt, hanem beszélni kellett, felelni a feltett kérdésekre. Ő meg semmilyen gyakorlati dolgot nem tudott, fogalma sem volt a kocsi működéséről. Bekapcsolta a motort, és kész. „Na de, művész úr, mi lesz, ha egyszer lerobban a kocsi?” – kérdezték tőle. „Mi lenne? – kapta fel a fejét apám. – Kiszállok az autóból, rágyújtok a cigarettámra, várok, valaki csak megáll, és azt mondom: Uram, magának esze van, nekem meg pénzem.” Ennyi. És csodálatosan vezetett. Én a takarítással vagyok hasonlóképpen. Megoldom.

Főzni viszont megtanult.

Nagyobb koromban. Pedig nem kellett. Kaposváron ott volt a piac hurkával és kolbásszal, sokat jártunk oda kajálni, a színházban meg nagyon jó volt a büfé. De amikor nagyobbacska lettem, színésznőcske, akkor már jöttek a barátok, és fel kellett tálalni ezt-azt. Cselényi Nóra, aki jelmeztervező Kaposváron, sok mindenre megtanított. Rafinált, izgalmas dolgokra. Hogy mi legyen otthon egy nőnél, ha fiúk jönnek vacsorára. Hogy pillanatok alatt el tudjon készíteni valamit. Most ez sokkal könnyebb. Húsz éve ez nagy dolog volt, hiszen máshogy étkeztünk.

Azóta gyűjti az ésszerű táplálkozás legjobb receptjeit? Vagy csak elles, rákérdez?

Néha. Pedig ugyanúgy akkor sem tudom megcsinálni. Ezért variálok. Mondjuk azt, hogy van bennem egy örökös újítási vágy.

Mikor szokott főzni?

Vasárnap és ünnepnap biztosan. Hétköznap rendszertelenül. Az a szerencsém, hogy finom félkészárut lehet kapni. Például pácolt húsokat. Ahhoz meg elég a saláta. De tésztám is van otthon sokféle. A „válsághelyzetre” fel vagyok készülve. Én már nem vagyok annyira tésztás. Nem lehet! Pedig rakott tésztában is jó vagyok.

Akkor rakott zöldségben is.

És marhahúslevesben! Egy héten egyszer biztosan csinálok. Imádja a kedvesem. Már azt is tudom, hogyan kell velős csontot főzni. Mariska néni elmagyarázta: a két végét jól be kell sózni, és nem jön ki a velő. Addig majd megőrültem, mert mindig kifolyt. Nem lehetett kiszívni. Én meg azt akartam, hogy a Tamás rázza ki. Tehát vastagon besózod, és marad. A só meg odaragad, és nem lesz tőle ehetetlen a leves. Jó trükk. És van egy kedvenc szakácskönyvem is. Főzzünk örömmel. Ez a címe. Polcz Alaine írta. A csodalény. A régi, nagymamás recepteket emberi történetekbe ágyazta.

Tehát feljött Kaposvárról, leszerződött a Katona József Színházba, és...

... saját lakásom lett, és elkezdtem főzni. Ha jöttek hozzám, össze kellett rittyentenem valamit. Minden szerelmem imádta a hasát. A finom étel nagyon fontos egy kapcsolatban. Az egy plusz. Csacsi vagy nagyon fiatal, aki nem így gondolja.

Nagy „céltévesztések”?

A főzésben? Voltak és vannak. Az állandó improvizálás okoz néha meglepetést. Meg a só és a bors. A többi fűszerrel nincs gondom, ezzel a kettővel mindig. Bármilyen olasz ételt elkészítek nagyon finoman, de a sótól és a borstól nagyon félek. Mert sóból is van vagy nyolcféle otthon, és azzal is állandóan variálok.

Biztos pont? Amivel még sosem égett le...

Van. Évekig vittem baráti körben, és még most is felhívnak, hogyan csináltam. Sumonyi Gizi ügyelőtől tanultam: tarhonyasaláta rengeteg snidlinggel és tejföllel. Isteni! Rengeteg vegetában megsütöd a tarhonyát, át kell, hogy járják az ízek, aztán felöntöd, megfőzöd, és akkor mehet rá a tejföl, a tejszín, a joghurt és a snidling. Fél este kell, hogy összeérjen. Borzalmas bűn, de nagyon finom. A másik pepecselőbb, de nagyon szeretem csinálni. Franciaországban jártunk a Krétakör Színházzal, ott ettem először. Tortaformába rakod a vékony rétestésztát, rá a sonkát, borsot, a rengeteg zöldséget és a tojásos-tejes szószt, a tetejére pedig rásütöd a sajtot. Spenóttal is őrjítő. És nemcsak melegen, hidegen is finom. Sajnos, nagyon laktató, ezért egyre ritkábban eszem.

Sütemények?

Édességet nem sütök.

Palacsintát sem?

Azt sem. Soha nem sikerült. Nem állt össze a tészta. Vagy vastagabb lett.

Amikor a Krétakörrel heteket tölt Franciaországban, akkor is szokott főzni?

Olyan vagyok már, mint egy modern Déryné. Viszem magammal az egyliteres vízforralót, a sót, a borsot, az evőeszközöket. Párizsban garzonlakásban lakunk, ahol konyha is van, de Gyabronka József szokott főzni, nem én. Sok embernek nem tudok főzni. Kettőnek, hatnak, nyolcnak igen, tizennyolcnak nem.

Egzotikus ízek?

Nekem tudnom kell, mit eszek. Venezuelában például nagyon féltem. A kígyófarokról le tudok mondani. Engem ne tessék meglepni! Cápahús jöhet, csak szóljanak, hogy az lesz. Csigát is ettem már. Horvátországban jártam nemrég. A tengeri herkentyűket nem szeretem. Nekem ízetlenek. Vannak határok. A homár viszont jöhet. Annak finom íze van. Halételeket szívesen eszem. Csak azokat az apró gumihalakat nem.

Színpadon főzött már?

Tojásrántottát egy német darabban. Kívánsághangverseny volt a címe, egyetlen szó sem hangzott el benne. Hazamegy a nő, tesz-vesz, mosogat, rádiót hallgat, eszik, rakodik, és a végén öngyilkos lesz. Nagyon szerettem ezt az előadást. Még Kaposváron játszottam, valamikor húsz évvel ezelőtt.

Egy jó vacsorát mivel zár?

Azzal, amire éppen akkor gusztusom van. A legtöbbször borocskával. De nem szoktam tudományosan felkészülni, hogy milyen étel után milyen bort igyak, fehéret, vöröset vagy rosét, szárazat vagy félédeset. Nekem az ízek a fontosak. És hogy kivel eszem...