Nálunk, New Hontban

McLaczi konyhája tisztára seperten, de kuncsaftok nélkül ásítozott ebben a kora délutáni órában. Csupán Mikszáth Kálmán volt jelen a söntésben, de ő is csak lélekben és a söntéspult fölött a falon, ahogy száz év előtt egy lelkes fotográfus megörökítette, meg néhány nyugtalanul röpdöső légy. Amikor nagy sokára elővánszorgott a konyhából a jócskán megöregedett és elhízott McLaczi, én már kétszersülttel is beértem volna. McLaczi azonnal megismert, füléig húzta a száját, s izzadó tenyerét megtörölte a kötényében, mielőtt kezet adott volna.

– Nem hiszek a szememnek – harsogta jókedvűen.

– Kálmán bácsi temetésére jöttem.

Erre McLaczi tüstént megzabolázta a jókedvét, s vigyorgó ábrázatát a gondolkodó, idős férfi megfontolt képével cserélte fel.

– Hát igen, ő is elment – mondta az esemény jellegének megfelelő, ereszkedő hanglejtéssel. – Nagy ember volt.

Bólintottam.

– Sör lesz? – kérdezte.

– McLaczi pecsenyéje lesz – mondtam, arra gondolva, szerzek neki egy kis örömöt, hogy lám, nem feledkeztem el konyhája büszkeségéről. Kiderült, hogy inkább elrontottam az örömét. Hiába, más idők, más kaják.

– Sajnos, elfogyott – mondta szomorúan.

– Akkor kérem az étlapot – mondtam, s ezzel tovább rontottam a helyzetemen.

– Étlap nincs – közölte röviden.

– Mi van? – kérdeztem.

– Darás tészta – felelte.

– Más nincs?

– Nincs – mondta, s jó hogy meg nem sértődött. – De ha ráér, szólok az asszonynak, hogy csináljon lekváros palacsintát.

– Nem szükséges – mondtam nagyúri gesztussal. – Jó lesz a darás tészta is.

McLaczi biccentett, s mivel nem indult a konyha felé, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék még neki, amolyan hascsikarás-mosollyal néztem körbe a pangó étteremben, hogy igen, milyen takaros, milyen barátságos, milyen meghitt itt minden. McLaczi azonban átlátott az erőlködésemen.

– Manapság kevesebbet esznek az emberek – mondta. – Legalábbis nálunk, New Hontban.

– Pozsonyban is – mondtam, csak hogy megvigasztaljam.

– Meg aztán, most a szieszta ideje van.

– Szieszta?

A napnál is világosabb volt, hogy füllent. McLaczi még azzal sem fárasztotta magát, hogy mindenféle hajánál fogva előráncigált magyarázatokkal világítsa meg a legújabb New Hont-i állapotokat.

– Változnak az idők – mondta rosszkedvűen.

Később, talán udvariasságból, vagy hogy könnyebben kebelezzem be a darás tésztámat, odaült mellém, s lelkesen méltatta a New Hontról írott könyvecskémet, amelyet minden második New Hont-i család megvásárolt, olyanok is, akik soha azelőtt könyvet nem vettek a kezükbe, s ezután sem fognak. A könyvecske összes példányát felvásárolta a New Hont-i önkormányzat, de még így sem jutott belőle minden érdeklődőnek, s a New Hont-iakon kívül senki sem ismeri. Még a nagy, országos könyvtárakból is hiányzik. McLaczi megkérdezte, lesz-e a könyvecskéből utánnyomás. Bármilyen nehezemre esett, ki kellett ábrándítanom. Azt nem mondhattam, hogy a New Hontról szóló könyvecske a New Hont-iakon kívül az égadta világon senkit sem érdekelne, s hogy én is legszívesebben elfelejteném, ezért a kiadó financiális problémáira utaltam sokat sejtető homályossággal meg az igazgató úr megroggyant egészségi állapotára, a kiadó profiljának megváltozására, s hogy mindebből egy árva szó sem igaz, azt hiszem, McLaczi is tudta. De nem szólt semmit, hanem csak tapintatosan hümmögött.

– Nehéz idők köszöntöttek mindnyájunkra – dörmögte megértően.

Ezeket a nehéz időket nemsokára néhány lepusztult fazon is illusztrálta, akik, fittyet hányva sziesztára és miegyebekre, sörözni tértek be. Lármázásuk és obszcén beszédük hallatán McLaczi lesütötte a szemét.

– Legszívesebben valamennyit kirúgnám – mondta halkan.

És minden bizonnyal megtette volna, ha nem lett volna ott az a szó, hogy „legszívesebben”, ami itt, New Hontban is azt jelenti, amit másutt, azt, hogy lehetetlen, hogy képtelen megtenni, s már ebből is sejteni lehetett, mit értett McLaczi nehéz időkön. „Legszívesebben” megvigasztaltam volna, hogy az idők mindig is nehezek voltak, olyan még nem volt, hogy könnyű idők lettek volna, legföljebb nem mindenki vette észre, hogy nehéz idők járnak, ahogy McLaczi sem, amikor ment még az üzlet. Mert ha ezeket is kirúgná, akik beérik darás tésztával, akkor McLaczi konyhája már konyha sem lenne, sört pedig máshol is csapolnak...

(Kalligram, 2001)