Mitől esik pánikba Fábián doktor?

Furcsa módon valahogy nem tudtunk közös nevezőre jutni, hol is találkozzunk. Annak idején könnyebb volt, az ember pontosan tudta, kinek mi a törzshelye.

Mióta amolyan önálló egységként működök (igaz, én kicsit mindig ilyen voltam), nem vagyok egyetlen színháznak sem tagja, a színészkollégákkal is kevesebbet találkozom. Régebben létezett a Színházi Klub, több volt a munka is, reggelente nyolckor már összefutottunk a rádióban, tízkor meg este a színházban, délután kettőkor a tévés próbán. Ha nem is játszottunk egy színházban, ebben a körforgásban gyakran összejöttünk. Manapság mindenkinek megvan a maga elfoglaltsága, szerintem a munka is jóval kevesebb, egy ideje ugyan már akad lehetőség a különböző tévésorozatokban, de így is érvényes, amit előbb mondtam. Ezért is van, hogy néhány kollégát egész évben nem látok. Ludas, persze, az egészben az is, hogy sokkal kevesebb a közös akció – azelőtt összejöttünk a bemutatók, születésnapok kapcsán, többet tudtunk egymásról. Most mindenki rohan a maga útján, semmire nincs idő.

Ez nem csak a színészekre, művészekre jellemző.

A kor hozta magával. Valamikor kevesebb kávéház meg resti volt a városban, az ember pontosan tudta, hová kell betérnie, ha valakit meg akar találni. Mostanság Pozsony belvárosa egy nagy kocsma. Nem mintha panaszkodnék, tetszik nekem ez a pezsgő élet, csak azt akartam érzékeltetni, hogy már nem tudom, hol keressem a képzőművész, az építész, az újságíró haverokat, vagy épp a kollégákat: eltűntek a törzshelyek. De lehet, hogy megvannak, csak én nem tudok róluk.

Vagy csak a mi régi törzshelyeink mentek ki a divatból.

Nem tudom, hogy mi mások voltunk-e, mint a mai fiatalok, másként éltünk-e, ezt mindig nehéz megítélni.

Milan Kňažko Ilyenek voltunk című műsorában a Rendelés a Rózsakertben főorvosa, Jozef Vajda, akivel a sorozatban nem puszipajtások, Önt hívta meg egyik vendégül – mint barátot. Sok barátja volt annak idején?

Nálam ez sem egyszerű, Brünnben jártam konzervatóriumba, emiatt Pozsonyban nincsenek évfolyamtársaim, akikkel összejárnék. Ez még jobban megerősíti az önálló egység mivoltomat. Jožo, Janko Króner, Mirko Noga, Boris Farkaš – őket mind később ismertem meg, van, akivel a katonáságnál találkoztunk, nincsenek közös diákélményeink. S az, hogy Jožo esküvői tanúm volt, teljesen véletlen – Portugáliában, ahol összeházasodtunk a feleségemmel, épp a szomszédos szállodában lakott. Ezt az akciót nem terveztük el előre.

Ez egy kicsit úgy hangzik, mintha meg is válogatta volna a barátait.

Nem mondanám. Azok, akikkel diákéveimben barátkoztam, mind Csehországban vannak, amikor pedig elkezdtem dolgozni, négy évig Nyitrán játszottam, aztán jöttem haza, Pozsonyba. Itt aztán hosszú éveken át nagyon közeli viszony fűzött Marián Zednikovičhoz, mindig azt mondtam, ő a második apám. Egy időben nagyon gyakran jártam hozzájuk, nekik két fiuk volt, s a játék keretében én voltam a harmadik, a legidősebb. Nyitrán meg katonakoromban Boris Farkašsal voltunk jó haverságban. Ezek olyan időszakos kapcsolatok, egy ideig nagyon intenzívek, aztán ahogy múltak az évek, ők tették a magukét, én is a magamét. Másfél évre leléptem Amerikába, ez is sok mindent megváltoztatott. Harminchét éves voltam, amikor elmentem, az volt az érzésem, hogy ki kell próbálnom, képes vagyok-e másképp és másutt élni, ott, ahol nem ismernek. Meg akartam tanulni az angolt, gondoltam, annak hasznát veszem, akkoriban nem volt itthon túl sok lehetőség arra, hogy forgassak. Mit mondjak, érdekes élmény volt, először volt papírom arra vonatkozóan, hogy nem szabad dolgoznom. Aztán rájöttem, hogy bár el tudom képzelni ott az életet, Amerika azoké, akik fiatalok, egészségesek. Mert akinek nincs jó biztosítása, elveszett ember. És láttam, tapasztaltam sok minden mást, eleget ahhoz, hogy másképp lássak sok mindent. Amikor visszajöttem, rá is csodálkoztam, miről fecsegnek a kollégák a színházi büfében.

Ebből is az cseng ki, hogy bár közvetlen és néha mókás fickónak ismerik az emberek, a valóságban kevés az olyan valaki, akit igazán közel enged magához.

Általában jól kijövök az emberekkel, nincsenek ellenségeim – legalábbis úgy hiszem. Azzal, hogy elég sok a munkám, itt, Pozsonyban és Prágában, de másutt is, dolgozom a tévében, a színházban, nincs is időm komolyabb kapcsolatokra, családi látogatásokra, vagy arra, hogy rendszeresen sportoljak. Ezt egyszerűen nem tudom összehozni a munkámmal. Pedig annak idején eljárt teniszezni, még a színházi tornákra is benevezték.

Az akkor volt, most már fáj a könyököm...

Alibinek jó.

Magam nem játszhatok, s nehéz partnert találnom, ha magam se tudom, hogy mit hoz a holnap, milyen ajánlatot kapok, hová kell mennem. Annak pedig, hogy évente egyszer-kétszer kimenjek a pályára, nincs nagy értelme. S olyan barátom, akit bármikor leakaszthatok, nincs.

Ebben talán annak is van szerepe, hogy megnősült, családot alapított.

Május második felére várjuk a harmadik babát. A legnagyobb problémám a családdal is az, hogy a gyerekek keveset látnak, sokat vagyok távol.

Tamara és Timur nem nyafog, hogy miért nincs otthon a papa, miért nem megy velük gyakrabban ide meg oda?

Szerencsére nem, de lehet, hogy azért, mert így szokták meg. Igaz, míg Timur kicsi volt, én voltam otthon vele, én vettem ki a szülési szabadságot, de ez az egy év a valóságban úgy festett, hogy én voltam a családban a harmadik gyerek. A nagymamák megfőztek, besegítettek sok mindennel. A fiam hároméves lehetett, amikor azzal akartam neki kedveskedni, hogy készítek finom kakaót. Mire Timur elkerekedett szemmel megkérdezte: »Papa, te tudnál ilyet?« Aztán dolgozni kezdtem, sokat voltam Prágában, a gyerekek ebben nőnek fel. Sok minden hárul a feleségemre, de hát ezt már a hölgyek megszokhatták, mi, férfiak csak ilyenek vagyunk. Az én dolgom az, hogy ha megjövök, ellenőrzöm, megöntözték-e a füvet, működik-e otthon minden szerkentyű. Ha nem, hívom a szerelőt.

Vannak menedzserek, bankárok, politikusok, akiket csak hétvégén látnak a gyerekeik.

A menedzserekhez képest az az előnyöm, hogy engem a lányom és a fiam legalább a tévében lát. Persze, hiányzom nekik, és ők is nekem. Ha nem így lenne, főhetne a fejem. Igaz, néha úgy érzem, hogy csorba esett az atyai tekintélyemen: a múltkor megjöttem Prágából, és kedveskedni akartam a gyerkőcöknek, hogy kiviszem őket sétálni meg játszani, mire együttesen rohantak megkérdezni a mamát, mehetnek-e.

Megrögzött agglegényként ismerték, most lassan már háromgyermekes családapa.

Hát igen, sok minden megváltozott az életemben, már nem kóborolok éjszakánként, ha befejezem a munkám, igyekszem haza. Ha fogadásra, estélyre hívnak, a feleségemmel megyek.

Rengeteget szerepel, s ezáltal folyton szem előtt van, a bulvár minden lépését figyeli, ezt épp néhány hónapja keserűen tapasztalta. Ahhoz, hogy ezt egy házasság elbírja, megértő, okos partner kell.

Azt hiszem, Natasa ilyen, másképp nem bírná elviselni. A nejem Oroszlán jegyében született, egyrészt vezéregyéniség, másrészt viszont tisztában van vele, mivel jár az én foglalkozásom, s ezt tolerálja – és tud is bánni vele.

Ez nyilván azért is sikerül neki, mert mint jogász pontos értékrendet állított fel magában és magának.

A gyerekek állnak a középpontban – én néha segítek neki, máskor meg útban vagyok.

Elég kevésszer lehet útban. Ma az egyik legfoglalkoztatottabb színészek egyike. Sokat forgat Prágában és itthon is, most épp a Szépségkirálynő-választás műsorvezetője volt mindkét országban. Amikor telefonon hívtam, épp lázban volt, hogy még meg kell tanulnia a kísérő szöveget.

Tény, hogy manapság több a munkám, de ez csak két-három éve indult be, amióta nálunk is kezdtek világra jönni a sorozatok. A film még mindig kevés, remélem, hogy ez is megváltozik lassan. Ha azt vesszük, Szlovákiában olyan tizenöt évig tartott a hét szűk esztendő, ami pedig elég hosszú idő. A mi nemzedékünknek, a középkorosztálynak még szerencséje van. Remélheti, hogy talán megéri, hogy újra lesz szlovák film, de az idősebbek elől elvették ezt a lehetőséget.

Régebben színházban és filmben is sokat láttuk. Melyik áll közelebb a szívéhez?

A színpadon közvetlen kapcsolatban áll a színész a közönséggel, s a szerepet kezdettől a végkifejletig maga vezeti. Szerintem itt mutatkozik meg leginkább, mire képes és milyen színész valaki. A filmben, ha jó a rendező, az operatőr, a vágó, a gyengébb színészből is lehet szupersztárt faragni. Nem tudnám megmondani, mi áll hozzám közelebb: a színház egy alap, örökös öröm a színész számára, s ráadásul, amit ott megtanul, kamatoztathatja a televízióban, mert ott sokkal gyorsabban pörög minden, a forgatás is. Ezért szeretem a kamerák előtt is a munkát.

Anélkül, hogy megsértene bárkit, voltak olyan rendezők, akikkel szívesebben dolgozott? Olyan, aki ha szerepet kínált, semmiképp sem utasította viszsza?

Erről nagyon nehéz beszélni, nem szeretnék senkiről megfeledkezni. Sokat forgattam Pavol Hasprával, nagyon szerettem vele dolgozni, de ugyanúgy Ľubo Vajdičkával, Dušan Trančíkkal, Dušan Rapošsal, a színházban Jozef Bednárikkal...

Csehországban a Repülőtér forgatása befejeződött. Van újabb szerepe?

A Nova tévének új sorozatot forgatunk Prágában Expozitúra címmel, ezek detektív történetek, nekem nincs minden részben jelenésem. Ebben negatív szerepet játszom, aminek örülök is, szeretem a változatosságot: a Repülőtérben pozitív hőst alakítottam. Fábián doktor is inkább negatív, bár néha felfedezhető nála valami emberi...

Annak idején magyar színészekkel is dolgozott.

A Más szerelemre és a Weekend egymillióért-ra nagyon szívesen emlékszem, de Cserhalmi Györgyre és Bán Jánosra is. Mindkettővel, úgy érzem, nagyon jó baráti viszonyba kerültünk, s akkoriban fogadkoztunk is, hogy tartjuk a kapcsolatot, találkozunk, de azóta se láttam egyikőjüket sem. A színész élete olyan, mint a vándorci gányoké, sokszor addig tart a kapcsolat, míg folyik a forgatás, aztán az egyik megy délre, a másik északra. Már sokszor készültem, hogy átugrom Magyarországra, de nem beszélem a nyelvet.

A forgatás idején hogy társalogtak?

Tolmács segítségével. De nem a nyelv okozza a gondot…