Mint-a-szülők: hibázni ér, hallgatni tilos

„Ne vedd a kést a szádba! A villáról egyél – kiabál rám édesapám a mai napig minden étkezésnél, amikor az utolsó darabka húst a késemre szúrom és onnan eszem le – meséli Kati. – 31 éves vagyok, és még mindig nem bírom megállni – csakhogy az apám ugyanezt csinálja. Tőle tanultam.”

Kati esete ékes példája annak, hogy bár a szülői szó sokat ér, a tettek, gesztusok ezerszer meghatározóbbak a gyermek viselkedésének alakulásában. Ez pusztán egy ártatlan rossz szokás, de szülőként igenis nagyon oda kell figyelni, hogy kimondott tanításaink összhangban legyenek cselekvéseinkkel: a gyerek ugyanis mintakövető.

Már a csecsemők is tudják

Alpár Zsuzsa gyermekpszichológus azt mondja, olyannyira velünk született az utánzásra való készség, hogy már egy újszülött képes lekoppintani a fölé hajoló arcot. „Hogyha az vidám, akkor ő is mosolyog, ha mogorva, akkor először zavarba jön, aztán bömbölni kezd. Ez bizonyítja, hogy az utánzás, a tanulásnak nem csak pszichés, hanem biológiai alapja is.”

Soltész Krisztina pszichológus, életvezetési tanácsadó is megerősíti, az élet összes területén tanúsított magatartásunk mintát szolgáltat a gyerek számára.

„Ahogy a családtagjainkkal viselkedünk, az éppúgy meghatározó, mint ahogyan a hivatásunknak élünk, a baráti kapcsolatainkat kezeljük, vagy akár az, amit, és ahogyan fogyasztunk. Ez mind nagyon fontos minta, akár anyai, akár apai – még akkor is, ha 3 éves korig elsősorban az anya a meghatározó. Utána azonban, amikor a nemi identitás megszilárdul, igen fontos tényező lesz az apa – úgy a lányoknál, mint a fiúknál. Az apa az, aki átemeli a kicsit a küszöbön: tehát miután az anya és a gyerek között már nincs meg az a nagyon szoros egység, sok tartalmas időt tölthet az apjával kettesben is. Csinálhatnak közös programokat, amely programok alatt a gyerek ugyanúgy látja, hogy az apja hogyan viselkedik a barátaival, hogyan öltözik, miképp cselekszik a különböző informális kapcsolatokban, a boltban, az étteremben, a társadalom többi tagjával” – mondja a szakember és hozzá teszi: lányoknál különösen fontos édesapjuk viselkedése, hiszen ők ez alapján alakítják ki férfiképüket.

Egy kislánynak nagyon fontos, hogy az apja hogyan bánik édesanyjával. Számtalanszor előfordul, hogy bármennyire megfogadja egy nő, hogy biztosan nem olyan férfit választ maga mellé, mint az apja, sokszor megmutatkozik, számos a hasonlóság az örömapa és a vőlegény között.

Ugyanaz – és mégis más

„Természetesen senki karaktere sem vagy csak az anyjának, vagy csak az apjának a lenyomata: van amit az egyiktől, van amit a másiktól veszünk át, aztán később van olyan is, amit akár nagyszülőtől, vagy épp a szomszéd nénitől tanulunk el” – mondja Alpár Zsuzsanna.

Soltész Krisztina szerint sem az a probléma, hogy különböző mintaadási hajlama van a két szülőnek, hanem az, ha a gyermek érzékeli, hogy egészen máshogy gondolkodik egy bizonyos dologról a mama és a papa. „Ha a két szülő a gyermeknevelésnek bármely pontjában nem ért egyet, nagyon fontos, hogy az a kicsi számára ne derüljön ki. Ha ugyanis megbeszélik a dolgot, majd bár ugyanazt mondják, de az egyiknek a gesztusaiból látható, érzékelhető, hogy ő mégsem úgy gondolja, a gyerek észreveszi. ĺgy aztán kialakulhat benne egy úgynevezett kettős kötés, ami szorongás forrása lehet.”

Ezért nagyon fontos, hogy gyereknevelés kapcsán a szülők mindig higgadtan, egymást elfogadva kommunikáljanak, lehetőleg ne a gyerek előtt: ugyanis ilyenkor a gyerek azt érzi, hogy a konfliktusok miatta vannak.

Másképp – és mégis ugyanúgy

Mindkét szakember számtalanszor találkozott olyan esettel, amikor a szülők azt mondták, „egy biztos: nem úgy fogom nevelni a gyerekemet, ahogy engem neveltek”. Soltész Krisztina szerint azonban tagadásra nem lehet építeni. „Van, amire nehéz, mégis igent kell tudni mondani, ugyanis csakis így, az elhatározások mentén leszünk képesek valós változásokat elérni, és felülírni a beidegződéseket.” Alpár Zsuzsa azt mondja, „ellenazonosításnak” hívják azt, amikor valaki úgy dönt, csak azért, hogy nehogy úgy éljen, mint a szülei, teljesen ellentétes életet kezd élni.

„Serdülőkorban az ember elkezd azon gondolkodni, hogy milyen is valójában ő maga. A szülőkkel való összeolvadást már rossznak érzi, mert egyéniségnek, különálló személynek tartja magát. Van olyan gyerek, aki ezt különböző apróságokban valósítja meg, mint például az öltözködés, a másik pedig nem folytatja a családi hagyományt és valami egészen más foglalkozást választ, mint amit mondjuk a családja generációkra visszamenőleg űzött. Ez tudatos váltás, mert csak így tudja megélni, hogy ő önálló személyiség. Később aztán megtalálja a saját neveltetésében a jót. Nem egy olyan anyuka jött el hozzám, aki azt mondta, hogy annyira elhatározta, hogy másként csinálja majd, mint ahogy vele tettek, mégis sokszor azon kapja magát, édesanyja szavait hallja a saját szájából.”

Azok a tulajdonságok vagy viselkedésformák, amiket valaki sosem szeretett a saját családjában, időnként előjöhetnek belőle is, hiszen ezek a generációról generációra öröklődött minták beleivódnak az emberbe. „Ezeket csakis tudatosan, és komoly erőfeszítések árán lehet leküzdeni” – mondja a gyerekpszichológus.

Változó világ

Soltész Krisztina úgy vélekedik, nagyon fontos a tudatosság, a magunk, és a gyermekeink életének kialakításában egyaránt. „Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ma már nem élhető módszer az, ahogy annak idején mi nevelkedtünk, hiszen azóta sokat változott a világ – hívja fel a figyelmet az életvezetési tanácsadó egy fontos különbségre. – Például a tévézési lehetőségek és szokások is nagyot változtak, hiszen 20 évvel ezelőtt, hétköznapokon a gyerekműsor kimerült a csupán 15 perces esti mesével, hétfőnként pedig még adás sem volt. Ma pedig, bár a hét minden napján, a nap 24 órájában van adás, sőt vannak kizárólag gyerekműsorokat sugárzó csatornák is, a tévé előtt felejteni a gyereket egyszerűen bűn, mert minden napszakban láthat olyat is, ami egyáltalán nem válik a javára.”

Párkapcsolatra nevelünk

Érdekes tapasztalat, hogy úgynevezett életvezetési tanácsadásokon inkább a nők jelennek meg. A szakember szerint a nők nyitottabbak a változásokra, a lélek dolgaira, s rajtuk keresztül az egész családot el lehet érni. Közép-Európában csak néhány éve, talán egy évtizede hódít az emancipálódás, a női szerepkör átalakulása, de manapság már határozottan érezhető: a nők mind elszántabban vívnak a férfiakkal – mind a család, mind a karrier tekintetében.

„A családban a nő egyszerre kell, hogy anya, feleség és klasszikus értelemben vett nő legyen, a férfi pedig, apa, férj és férfi. Ám ezeket a szerepeket nagyon nehéz összeegyeztetni: sok esetben a nő és a férfi szerep hamar kiesik. A családdá válás, bár furcsán hangzik, valamelyest krízishelyzet, hiszen belép egy harmadik személy, akiért mindkét fél felelős.”

Az életvezetési tanácsadó szerint az egyre gyakoribb jelenség, hogy a nők megijednek a gyermekvállalástól, mert azt hiszik, ez azt jelenti, mindent fel kell adniuk. Aztán amikor mindent fel is adnak, a gyerekük pedig 18 éves lesz, és teljes erejével küzd az anyai irányítás és kontroll ellen, akkor nagyon komoly problémák, frusztrációk jelennek meg az anyáknál, akik elfelejtették, ők tulajdonképpen nemcsak anyák, hanem nők is egyszerre.

Egy nő úgy is nevelhet egészségesen fejlődő gyereket, hogy szereti a hivatását – persze megfelelő mértékkel, nem kizárólag annak élve –, annál is inkább, mert így az utód azt látja, az anyja felelősséget vállal magáért, sőt, fontos számára az önmegvalósítás. Ugyanez vonatkozik a házasságra, vagy partnerkapcsolatra. „Ha a gyerek velünk van, akkor apa és anya vagyunk, ha egy kicsit a nagyszülőknél hagyjuk, vagy barátoknál és ketten csinálunk programot, akkor nő és férfi lesz belőlünk. Ha a kicsi egy közös színházra készülődés közben azt látja, hogy az elegánsan felöltözött apa és anya csillogó szemmel néz egymásra, akkor férfi és női mintát lát, tehát a későbbi párkapcsolata szempontjából is fontos lehet – mert azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy végső soron, a későbbiekben boldogulni képes férfiakat és nőket kell nevelnünk” – fejezi be Soltész Krisztina. (o-o)

Elektromos bébiszitter

Vekerdy Tamás gyerekpszichológus szerint az lenne a jó, ha csemeténk tízéves korig egyáltalán nem látna mesterséges képet. „Természetesen tudom, hogy ez naivitás. Egészséges kompromisszum lehet, ha hároméves koráig nem engedjük, hogy tévézzen, onnantól fokozatosan, a szülő segítségével adagoljuk a képernyőt – még akkor is, ha ez fárasztó. A kisgyerek ugyanis körülbelül eddig az életkorig belső fantáziaképeket készít, hogy a dühét, az agresszióját, a szorongásait feldolgozza. Abban a pillanatban, amikor egy külső kép megjelenik, leáll ez a belső képkészítés. A gyerek ugyanis nem tud különbséget tenni belső és külső kép között. Nagy a képéhsége, mert rengeteg új hatás éri, és nagyon sok feldolgoznivalója van – de hiába ül a külsőkép-áradat előtt, nem történik meg a feldolgozás. Nincs rá ideje. Ezért kis túlzással mondhatjuk, hogy mindegy mit néz a gyerek: a legszelídebb természetfilmtől is agresszívabb lesz.”

Fő az őszinteség!

Természetesen a legnormálisabb szülővel is előfordul, hogy valami olyasmit tesz a gyerek szeme láttára, amit utólag nagyon megbán. Előfordulhat például, hogy a gyerek annak lesz tanúja, amint anyukája vagy apukája leittasodik. „Fontos, hogyha valami ilyesmi megtörténik, azt beszéljük meg a gyerekkel” – tanácsolja a gyermekpszichológus. Alpár Zsuzsa szerint ugyanis a hallgatás fel nem dolgozottsághoz vezet, ami később még nagyobb bajt okozhat.

Barátom, a patkány

Létezik egy nagyon régi, mondhatni őskísérlet, amit egy, a gyermekkori szorongást kutató angol pszichológus, Watson csinált. Azt tapasztalta, hogy egy kisgyerek abszolút jókedvűen és nyitottan játszik a patkánnyal, nincs benne sem zavar, sem undor, vagy akár félelem. Attól a pillanattól kezdve, hogy az édesanya belépett a képbe és undorodva kiabálni kezdett, a gyerek elkerülő magatartást tanúsított.