Mindenből csak módjával

Psota Irénnel az Egy erkölcsös éjszakábanIlyen vagy ehhez hasonló munkában ez ideig Amerikában sem volt része. Pedig 1991-től, amióta Los Angelesben él, bekerült néhány kinti produkcióba.

Darinka egy aradi vöröslámpás ház kisszobás lakója. Olyan, mint egy napraforgó. Mindig megérzi, merre kell fordulnia. Arra mosolyog, akitől a legtöbb szívmeleget kapja. Mintha ebből élne. Enni ugyanis nem sokat eszik. A vasárnapi pörköltet is épp hogy csak megkóstolja. Pedig vörösbor van a szaftjában. Máskor meg inkább a szőlőből csipeget, a szalonnás harcsa tejfölös krumplival egyáltalán nem izgatja. A tokajiból sem iszik annyit, mint a többiek. Mindenből csak módjával. Hogy szép maradjon. Kívánatos. A Mutter is akkor a legkedvesebb hozzá, ha megkívánják. Ezt már régóta tudja. Módjával. Mindenből csak csipegetve. Reggel, délben, este. Ez Tarján Györgyi étkezési rendje.

Hánykor kelt ma reggel?

Fél hatkor.

Olyan korán mit tud enni?

Pár szem diót és pár kanál joghurtot. Gyerekkoromban, amikor Erdélyben éltem a nagyszüleimnél, hogy megerősödjön a szervezetem, mindig felvert tejet ittam. Románul: lapte batut. Ezt egy életre megjegyeztem. Jóval később, amikor már színész voltam, Magyarországon is megtaláltam ugyanezt az ízt. A kefírt. Addig ráztam, míg folyós nem lett, és csak aztán ittam meg. A diót meg akkor szerettem a legjobban, amikor én magam verhettem le a fáról. A cseresznyével is így voltam. Akkor ízlett igazán, amikor a fáról ehettem. Felmásztam, és csak akkor jöttem le, amikor már tele volt a gyomrom.

Ha késő estig dolgozik, mit vacsorázik?

Most például csirkét eszem salátával és salsa öntettel.

Salsa? Bizonyára van benne paprika.

Igen, csípős egy kicsit. De hagymát és paradicsomot is tesznek bele.

Az erdélyi ízek közül mire emlékszik még?

A nagymamám vasárnapi krumplisalátájára. A református templom melletti paplakban laktunk, és a hűvös pincébe tette le a salátát, hogy friss legyen az ebédnél. Mi meg az unokahúgommal leszöktünk, és megettük a felét, a felnőttek meg nem értették, mitől esett annyira össze. És az első édesség életemben... tél volt, nagy hó, anyukám ikertestvére tepsiben diót sütött, és aszalt szilvát főzött. Aztán a diót is meg a szilvát is tányérra tette, és tejszínhabbal díszítette. Fenséges volt! Ötödikes koromban, amikor még mindig távol voltam anyukáméktól, volt egy lány az osztályunkban, aki mindig jó illatú, szalámis szendvicset hozott tízóraira. Kérni nem akartam tőle, ezért szereztem egy színházi távcsövet, és titokban azzal lestem, ahogy kicsomagolja a kenyeret, és ahogy elkezdte enni, én vele együtt rágtam, és szinkronban nyeltem a Gizivel, aki erről semmit sem tudott. Otthon, négyéves koromig valósággal rettegtem az evéstől. Semmit nem szerettem. Ezért vittek el Erdélybe, hogy ott majd rendbejövök. A lecsót például annyira utáltam, hogy amikor senki se látta, az asztal alá löttyintettem. Közben úgy mosolyogtam, mintha én lettem volna a legjobb gyerek a világon. És rágtam a semmit. Olyan vékony voltam, mint a cinege madár. Nyolcévesen aztán megjött az étvágyam. Ott ültem a nagyapám mellett, aki komótosan felaprította az ablakból bevett fagyos, füstölt szalonnát, felvágta hozzá a vöröshagymát, és azt ettük finom kenyérrel. Most is összefut a nyál a számban, ha erről beszélek.

Főzőcskézni ki mellett szokott?

Nem szerettem főzőcskézni. Használhatatlan voltam. Megcsináltam, de csak azért, mert az anyukám elvárta tőlem. Igazából itt, Los Angelesben kezdtem el főzni, mert a férjem mindenért rajongott, amit én csináltam neki. Bármit főztem, szerette. Amióta egyedül élek, ritkán főzök. A grillezett halat szeretem, a salátákat és a friss gyümölcsöt. Bárhová megyek is, a hűtőtáskámban mindig van valami finomság. Az amerikai konyháról nem vagyok jó véleménnyel. Nekem tudnom kell, mit eszem, az itteni dolgok pedig számomra nem egészségesek. Még akkor sem, ha az adott étel zsír nélküli. A tartósítószer ugyanis majdnem mindenben ott van.

Amíg Budapesten élt, volt olyan szerelme, akit különböző finomságokkal szedett le a lábáról?

Ilyen értelemben mindig nagyon jól választottam. A volt férjem, Zorán édesanyja nagyon finomakat főzött, és így ő szedett le a lábamról. Nagyon szerettem a szerb konyhát. A vasárnapi ebédek több órás menetet jelentettek. Káprázatos ízek maradtak meg bennem. A grillezett zöldségek, a sült padlizsán, a fokhagymás húsok, a baklava... a legfinomabb falatok voltak! Nekem semmit nem kellett csinálnom, mert az anyósom imádott főzni. Én mindig forgattam, egyik filmből vittek a másikba, és amikor fáradtan hazamentem, ott várt minden készen, nekem csak ennem kellett. Nem is lett volna időm főzni, nem tudtam volna megadni a módját.

„Kedves, elviszlek oda, hol senki sem ismer, de értem a szót...” – énekelte Zorán.

A dalmát tengerparton sokszor jártunk. Őrületes a konyhájuk. Ahogy a halat sütik a szabad ég alatt! Már a látványtól is megéhezik az ember. De Törökországban is ez volt. Kivittek az ankarai filmfesztiválra, és öt nap után haza kellett jönni felénekelni egy dalt a televízióban. Akkorára nőtt a fejem, hogy mindenki megkérdezte, mi történt. A kaja! A sok finomság! Persze azt mondtam: megcsípett valami. Öt nap alatt fellapatyolódott a fejem, mintha húsz kilóval több lettem volna. A szállodában, ahol laktunk, találkoztam egy tizenöt éves lánnyal a liftben. Francia lódenkabát volt rajta, négy testőr kísérte. Később tudtam meg, hogy ki ő. Felmentünk a szálloda tetejére, a bárba, és ott vonaglott a színpadon. Hastáncosnő volt. Csak úgy rengett a hája. Nem volt az a jaj, de kövér, csak aztán a törökök elmesélték, hogy különféle csemegékkel és ízesített vajakkal etették, hogy jól ringjon a hája.

Amikor a Sonja jelenti című koprodukciós film főszereplőjeként a Kaukázusban és Vietnamban forgatott, megkóstolta a helyi specialitásokat?

Ha mindenből ettem volna, nem fértem volna bele a saját bőrömbe. Mindkét helyen annyira más volt a konyha! De csipegettem-eszegettem itt is, ott is. Vietnamból egy fura édességre emlékszem. Egy karamell ízű kocsonyára. Meg arra, hogy ott olyan helyes kis adagokat adtak. Amerikában a fagylaltot is kilóra mérik. Itt az emberek döntő többsége úgy viszonyul az ennivalóhoz, mint mások az alkoholhoz, a droghoz vagy a cigarettához. Túlzásba viszik. Az átlagember pedig nagyon keveset mozog. Ül a munkahelyén, a legtöbbször stresszes állapotban, s mire hazaér, teljesen elfárad, remeg a keze, leül a tévé elé, és elkezd nassolni. Ami a lehető legrosszabb. A nagy távolságok miatt senki sem jár gyalog, a séta itt egyáltalán nem divat. A gyorsétkezde nagyon olcsó. És halálos. Az égett zsír, az égett olaj nagyon árt a szívnek, a vérkeringésnek. Ennél már az otthoni kolbász, szalonna, kenyér és vöröshagyma is egészségesebb.

Megvan még a szájában a magyar kolbász íze?

Bármikor vehetnék, hiszen a kaliforniai magyar hentesek több boltba is szállítanak. Nem hiányzik. Ha magyaroknál vagyok vendégségben, megkóstolom. De nagyon más az íze, mint az otthonié. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor Kaposváron játszottam, vettem pár szál gyulai kolbászt, betettem a kocsiba, és ott felejtettem. Vagy három hónapig eszembe sem jutott. Tél volt. Mire megtaláltam, teljesen kiszáradt. Életem legízletesebb kolbásza volt.

Libamáj?

Soha!

Libatepertő?

Egyszer egy partiról tepertős pogácsát hoztam haza a férjemnek és a gyerekeknek. Nagyon ízlett mindenkinek. Nem sokkal később, amikor csirkét csináltam, lehúztam a bőrét, jó zsíros volt, ropogósra sütöttem, és mindenki élvezettel ette. Egyébként főzhettem bármit, a férjem imádta. Neki az úgy volt tökéletes.

Emlékszem, itthon még rétest is sütött.

De nem magamnak! Kórházba vittem. Ma eszembe sem jutna, hogy rétestésztával bajlódjak. Pedig a mákosat nagyon szeretem. De erre is van egy jó receptem. Felfedeztem a boltban a mákos tölteléket. Konzervben. Megszórom mazsolával, és tészta nélkül megeszem.

Bablevest mikor evett legutóbb?

Olyan igazit? Régen. Ezzel is úgy vagyok, mint a mákos rétessel. Felnyitom a babkonzervet, öntök rá kis olívaolajat, megszórom apróra vágott hagymával, összekeverem és kikanalazom. A főtt ételért sosem voltam oda. Nekem sokkal fontosabb a zöldség és a gyümölcs. Meg a grillezett hal. A lazac a kedvencem. Itt Amerikában, míg élt a férjem, gyakran kijártunk az óceánra, halászni. Mindig fogtunk valamit. Ő aztán el is készítette. Én már kiskoromban is annyira szerettem a halat, hogy a nagyapám azt mondta: „Gyurikám, neked halász lesz a férjed!” És igaza lett. Robert remek halász volt. Én meg gyógyíthatatlan tengeribeteg mellette.

Szombaton vagy vasárnap sem szokott főzni?

Miután egyedül maradtam, minden lábasomat elajándékoztam.

Akkor még egy árva krumplinyomó sincs a háztartásában?

Az nincs. De fokhagymanyomó igen! Ha halat sütök, olívaolajjal és fokhagymával ízesítem. Az uborkasalátát is natúr eszem, tört fokhagymával.

A lecsót miért hagyja ki?

Azért, mert ha megeszem, fél óra múlva derékszögben megyek. Csak a szememnek kell, a gyomromnak nem. A nyers paradicsomot viszont nagyon szeretem. Tizenöt éves koromban Bulgáriában akkora paradicsomokat ettem, mint egy kisgyerek feje. Sajttal hozták az étteremben, már látványnak is gyönyörű volt.

Kagyló, osztriga?

Nem! Nyersen még halat sem eszem.

Nyolcvankettőben, amikor Prágában játszott A szarka című cseh filmben, a forgatás szüneteiben mindig sárgarépát ropogtatott.

A sárgarépát gyerekkorom óta szeretem. Dagesztánban is nagyon sokat ettem, amikor a Sonja jelentit forgattuk. Mindig bárányhússal kínáltak, én meg mindig sárgarépát kértem helyette. Nem is híztam egy dekát sem.

Egy képzeletbeli futárszolgálatnál mit rendelne most itthonról?

Amerikában minden kapható, ez olyan eszem-iszom ország, de az ízek közel sem olyanok, mint otthon. Gesztenyepürét kérnék és naspolyát. Csípős halászlét meg savanyú káposztát. Friss serclit meg diós bejglit. S Karlovy Varyból mogyorós-vaníliás ostyát.

Tartalmas kívánságlista.

Pedig a társaság még ma is fontosabb számomra, mint a terülj-terülj asztalkám! Szeretem, ha az emberek jól érzik magukat körülöttem, és finomakat esznek. Megfigyeltem már: a magyar ember akkor is tömi magát, ha boldog, és akkor is, ha bánatos. Pedig a test olyan, mint a kocsi. Nem mindegy, milyen üzemanyagot tankolsz.