Mikróba veletek!

Általában nem vagyok válogatós, az év nagy részében vagy azt eszem, amit elém raknak, vagy – a szóláshoz híven – azt, amit főztem. Néha kedvem támad erre-arra, de nem emlékszem, hogy megtörtént volna, mint egyik barátommal napirenden előfordul, hogy azért eszem, mert szeretek enni. Nemrégiben összefutottunk, elő is jött a szokásos kérdés, nem ülünk le egy kávéra, miért is ne, kellemesebb ülve pletykálni egy csöppet, mint toporogva, órát lesve, kipufogógázokat letüdőzve ácsingózni a fővárosi forgatagban, le is ültünk annak rendje és módja, meg barátom örök ehetnékje szerint egy csöndes kis étteremben, ő azonnal az étlapot kérte, míg én az itallapot böngészgettem. Rendeltem is egy adag narancslét, később azonban helyreigazítást kértem, nehogy egyedül tizenegyóraizzon szegény, bekanalaztam egy adag kitűnő fokhagymalevest. Ez ritkán fordul elő, ám néhanapján megéhezem, gyomrom korgása jelzi, itt az idő, foglalkozzam emésztőrendszeremmel, mert baj lesz. Némileg furcsa volt, de megszoktam – alig ismerek magamra –, hogy reggel reggelizem, délben ebédelek, este vacsorázom, s mivel belügyeim nem az elvárásoknak megfelelően alakultak, be-beiktatok némi uzsonnát, esetenként tízórait is. Egy szó, mint száz, étkezésileg igyekszem fegyelmezett lenni, végül is életem egy részét gond nélkül végigdiétáztam. Akadnak azonban olyan csábítások, amelyeknek nem tudok, de az is lehet, nem is akarok ellenállni, még akkor sem, ha nem tartozom azok családjába, akik kedvenc hüvelyese a kolbász, legkedvesebb süteménye pedig a rántott hús. A vásári, fesztiváli forgatagok lacipecsenye-, kolbász- és egyéb – állítólag egészségtelen, de nyálkahártyát birizgélő – illata mindig magával ragad, és gyerekkoromban hiába szoktam meg, hogy a strandon legföljebb eperfagyit nyalogat az ember, mert az hűs, de finom, az égettolaj-szagú lángossütőket jobb messziről elkerülni, éveim számának szaporodásával csökken az önfegyelmem.

Pontosabban, mind ez ideig csökkenő tendenciát mutatott, de mostanság inkább felfegyverkezem vajas kenyérrel, almával. Merthogy a műszaki haladás már sem a strandokat, sem a fesztiválokat nem kerüli el. Nemrégiben Gombaszög csodás völgyét is belengte a különböző húsfélék illata, s bár egy ideig békésen tűrtem a sült hal, csirkemell emésztőnedveket ingerlő látványát, szagát, végül beadtam a derekam. A lakókocsiból kialakított sütöde pultján három kolbász fonnyadozott a tűző napon. Mit tetszik? Halat? Kolbászt? Kisebbet? Nagyobbat? Csak tessék! – hadarta az árus, már kapta is a papírtálcát. Kolbászt ennék, de ez, bár negyven fok van árnyékban, talán nem az igazi – fanyalogtam. Semmi gond, beteszem a mikróba – készségeskedett az úr. A kolbászt? Mikróba? – hüledeztem, noha nem vagyok a műszaki haladás ellenlábasa. – Inkább egy frissen sültet – rebegtem. S mivel keleti tájainkon a vevő az úr, a fonnyadtakat eladták kevésbé válogatósoknak, az enyém azon nyomban ott rotyogott az olajban. Azt már nem mertem firtatni, hányadik adag ugyanabban, ismervén néhány pincér, szakács finnyásabb vendéghez való viszonyát. Amit azonban ott, Gombaszögön megúsztam, arról a strandon álmodni sem mertem. A mikrós helyett friss sikeres akción fölbuzdulva – éhségem csillapítandó –, megízleltem a strandi lángost. Friss sütés – volt, reggel. Délutánra összelottyadt, kihűlt, irány a mikró. Azt hiszem, jobban jártam volna, ha szivacsot veszek, sőt ha fölhajtok egy liter gipszkását. S ha ez így folytatódik, kénytelen leszek kiirtani magamból a génjeimben hordozottakat, átmenni vegibe, a nyers sárgarépát talán mikró nélkül is elropogtathatom.