Megmentő kapcsolat

„Gyakran van egy-egy olyan pillanat, amikor részeg vagy, de mégis tiszta a tudatod, és érzed, hogy nem mehet ez így tovább. Hogy minden egyes korty, amely átmenetileg felold és meggyógyít, egyre lejjebb taszít, amikor kétségbeesetten nézed magad körül a pusztítást, amit az alkohol végzett; felfogod, hogy emiatt nincs munkahelyed, barátaid és családod. Kapaszkodnál a másikba, és azon töprengsz, elég erős lesz-e, hogy kettőtöket megtartson. Aztán már csak azt érzed, hogy inni kell, hogy ezt az egészet ki tudd törölni” – így emlékszik vissza Judit arra az időre, amikor napi fél–egy liter tömény volt az adagja, amikor nem volt már egyetlen józan pillanata sem, de egész testében reszketett, és szinte elviselhetetlen fájdalmat érzett, ha nem ihatott. Judit egy éve tiszta. Az első hónapban egy magánkórházban mosták át a szervezetét, de ahhoz, hogy a lelkéből is kiűzze a démonokat, egy erős férfi kellett, aki kitartott mellette akkor is, amikor mindenki elfordult tőle.

A szerelem is drog

„Kedvenc tanárom mondása szerint a szerelem pont olyan drog, mint az alkohol vagy a kábítószer, csak arról senki nem akar leszokni” – mondja Csábi Orsolya pszichológus. Ám a szakember szerint a szerelem-függés azért „egy fokkal jobb”, mint a többi, mert ezen keresztül az én-határok megnyílása olyan változások felé tudja elindítani az illetőt, amelyek teljesebbé, egészebbé teszik őt, és színesítik a személyiségét.

„De ha valaki eleve beteg, a személyisége sérült, rosszul működik, külső segítség nélkül nem képes színesedni, gazdagodni. Csak a káosz, az integrálatlan részek és a bizonytalanság nő meg az illető személyiségében és tudatában.”

Csábi Orsolya szerint minden függőséggel érdemes szakemberhez fordulni. Ha a szenvedélybetegség súlyos, akkor akár több szinten – a személyiség, a viselkedés és a biológia szintjén is – szükség lehet kezelésre.

Otthon akár bele is halhat

Funk Sándor addiktológus szerint igaz, hogy a szenvedélybetegség rettenetesen megterheli a beteg környezetét is, ezzel együtt nem javasolja, hogy otthon próbálják meg leszoktatni. „Az otthoni leállásnak beláthatatlan következményei lehetnek – mondja a szakember –, a hirtelen alkoholmegvonásból akár delírium tremens, vagyis idült alkoholistáknál fellépő, állandó reszketéssel, súlyos érzékcsalódásokkal és téveszmékkel járó életveszélyes állapot is lehet.”

Ne tévesszen meg senkit, hogy az alkoholisták többször is megpróbálkoznak az otthoni leállással, ez gyakran nem sikerül, mert a folyamat nagyon kellemetlen.

„A kórházban néhány nap alatt helyre tudjuk hozni a beteget, a megfelelő gyógyszerekkel, ilyenkor az illető egy majdnem egészséges állapotba kerül – mondja Funk Sándor. – Érdekes módon a leállás után az első hónap szokott a legkellemesebb lenni, ilyenkorra kedvező lelkiállapot és hangulat alakul ki, és egy szilárd absztinencia. Ez körülbelül egy hónapig tart – egész pontosan nem is tudjuk, hogy miért – utána viszont megnövekszik a visszaesés esélye. Ez gyakran pont arra az időszakra esik, amikor az illető visszamegy a családjához, és az addigi töretlen optimizmusa, illetve a teljesítménye feletti öröme szembesül a családtagok arckifejezésével.”

Persze ez nem az a helyzet, amikor egy szerelemes társ várja odahaza a beteget, sokszor inkább találkozás az addig terrorizált, és kellemetlen helyzetbe hozott családdal, gyerekkel. A beteg azt tapasztalja, hogy nem fognak megbocsátani neki, vagy legalábbis nagyon nehezen. Ilyenkor elillan a jó hangulata és ezzel együtt az elszántsága is.

Gyilkos tehetetlenség

„Azt mondják a pszichológusok, hogy egy alkoholista lánya vagy maga is alkoholista lesz, vagy az ilyen férfiakat vonzza – mondja Vera, aki maga igazolja azt a tételt, hiszen – egyetlen kivétellel – minden fontos kapcsolatában problémát jelentett az alkohol. – Nem kívánom senkinek, amit megtapasztaltam. Amikor nagyon szerelmes voltam, és teljes erőmből akartam, hogy a párom meggyógyuljon – csődöt mondtam. Bevállaltam a teljes absztinenciát, próbáltam vigyázni rá, de közben folyton azért kellett aggódnom, hogy mikor csörren meg a telefonom, a vonal másik végén a szomszéd vagy a sarki kocsmáros, hogy a párom megint nem tud magáról. Nem segített, hogy nem volt otthon ital, és pénz sem volt nála, hogy vehessen magának, kölcsönkért, vagy zaciba csapta az értékeit. Eldugott üvegekre bukkantam a lakásban, a bőréből dőlt a részegekre jellemző áporodott, savanyú bűz. Könyörögtem, fenyegetőztem, zsaroltam, hogy feküdjön be a kórházba, keressen fel egy szakembert, én itt leszek kint, várom, mert akarom, hogy mi legyünk a tökéletes pár, de egyszerűen nem ment. Végül, több hónapnyi álmatlan éjszaka után feladtam. Nem csak az alkoholba, a tehetetlenségbe is bele lehet dögleni.”

Társfüggő szimbiózis

Vera egyébként ma már tudja magáról, hogy társfüggő. Csak akkor érezte magát nőnek, ha volt mellette valaki, és csak akkor gondolta magát fontosnak, ha a párja rá volt szorulva, meg kellett őt menteni. Ahogy mesélte, eleinte azért maradt meg a társa mellett, mert úgy érezte, meg tudja gyógyítani, és ha ez sikerül, akkor minden bajnak vége lesz, boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Később belátta, hogy ehhez egyedül kevés, de „szar alaknak” tartotta volna magát, ha a legnagyobb bajban hagyja egyedül azt, akivel szeretik egymást. Saját bevallása szerint komoly erőfeszítésbe került, hogy belássa: neki is segítségre van szüksége, és magát kell szeretnie elsősorban, hogy ne kerüljön újra ebbe a helyzetbe.

Funk Sándor szerint ez egy tipikus viselkedési forma. „A szenvedélybetegek párja nagyon jellegzetes a figura, akinek pontosan körülhatárolt a szerepe. Gyakran a két ember között egyfajta beteges szimbiózis alakul ki, amelyben mindketten viszonylag jól érzik magukat. Nem arról van szó, hogy a társ is beteg, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a párja. Csakhogy az, hogy a másik többé-kevésbé életképtelen, a »megmentő« fontos szerepébe hozza őt. Azt érzi, hogy tulajdonképpen az alkoholista életét menti meg vagy tartja fenn. Benne ugyanaz az érzés munkál, mint a szenvedélybeteg esetében.”

Önámítás a gyógyulásról

A szenvedélybetegség mögött ugyanis egy hazugság van, nevezetesen az, hogy a beteg bármikor le tud szokni, sőt lényegében már le is szokott, és különben is, amit művel, az nem olyan nagy probléma. Ezért aztán akaraterő ide-vagy oda, nem szokik le. A szakember szerint sokszor a vele élő is abban reménykedik, hogy az illető könnyen meggyógyul. „Ez az életcélja, és ennek fényében állandóan terveket sző, amiket végre is hajt. Úgy véli, hogy minden probléma, ami egyébként rendes normális párkapcsolatban is előfordul, kizárólag az alkohol miatt van. Emellett azt is elhiszi, hogy minden rendbe jön, abban a pillanatban, ahogy az illető meggyógyul, és akkor ők teljes értékű, egészséges párrá válnak. Ezzel a jövőképpel kezdődik a kapcsolat, csakhogy később az illető észreveszi, hogy valójában becsapták, illetve ő csapta be saját magát.”

Hátra arc, és fuss!

Funk Sándor nem titkolja, hogy a leszokás a betegnek és a társának is kőkemény küzdelem. „Sajnos, az alkohol borzasztó probléma. Akinek a társa alkoholista, az gyakran komoly szenvedésnek teszi ki magát. Nagyon rossz látni olyan asszonyokat, akik nagyon szeretik a férjüket, és kitartanának mellette nagyon sokáig, de az alkoholista férj pokollá teszi a környezete életét, a feleségéét, a gyerekekét, esetleg a szüleiét is. Ezért amikor elkedvetlenítenek a tapasztalataim, azt szoktam tanácsolni a nőknek egy-egy kapcsolat elején, hogy menjenek el egy étterembe a kiválasztottjukkal, figyeljék meg, hogy mennyit iszik és hogyan. És ha sokat iszik és gyorsan, akkor felállni, hátra arc, és futás.” (o-o)