Maradok a csirkecombnál

Vége a világnak! Már a csirkék sem a régiek. Abba az idők során beletörődtünk, hogy a tojásokat ugyan tyúkok tojják, de a kiscsibéket nem ők költik ki, hanem gyárban látják meg a napvilág helyett a lámpa fényét. Hová tűnt Fekete István huszonegy napja, azt csak azok tudnák megmondani, akik kiszedik a csibének való tojáskát a tyúkanyómelegből. Olyasmi ez, mint a lombikbébi, csak annyiban különbözik tőle, hogy a lombikbébit egy idő után mégis az anyaölbe ültetik. Azt is megszoktuk, hogy a tojássárgája már nem sárgája színű, a csirke bőre nem sárga, hanem lilás fehér, s ha az egykori házi csibéhez hasonló ízekre vágyunk, jobb, ha messziről elkerüljük a húsboltot, és a piacot választjuk. Mert bár az ott kapható baromfi sem búzán, kukoricán nevelkedett, hanem valami növekedésgyorsítót is kevernek a tápba, azért mégis legalább távoli rokona, leszármazottja az udvaron kapirgáló őstyúknak. A vegetáriánusok szövege pusztába kiáltott szó, a reformkonyha sem divatos minden háztartásban, a csirkehús tonnaszám fogy, az éttermek listáján csirkemell csirkemell hegyén-hátán, rántva, mártással, natúr, kínai módra, néha azt gondolom, nem is készülhet igazi csirkéből, valami turpisság lappang a háttérben. Ezért is veszem tudomásul – egyre közönyösebben –, hogy manapság képtelenség lenne a konyhában, a sporhelt alatt melengetni a pelyhes kis jószágokat. Csirkegyárra szükség van, akkora a világ étvágya. A csirkegyárban pedig többé-kevésbé egyenkészítmények kerülnek a futószalagra, valószínűleg jobb, hogy nem tudjuk, mit csipegetnek, hogy nyisszantják el a nyakukat, forrázzák le satnya bőrükről a tollat. S mivel ez így van kacsáéknál és libáéknál is, hálát adhatunk a sorsnak, hogy kiment a divatból a lúdtoll, s már lassan a golyóstollat is kiiktatjuk a készletből, rövidesen csak a billentyűzetet használjuk, annak meg vajmi kevés köze van a régi szép időkbeli íróeszközökhöz. Allergiával teljes életünkből pedig a tollpárnát és a dunyhát is kiiktatjuk, ez utóbbit a hőszabályozó klímaberendezés is képes pótolni.

Eszem hát a csirkét, gyerekkoromtól a combját, annyi megszorítással, hogy a csontokat nem rágom szét, hogy minden ízét kiélvezzem, mert ha a gyárit nem pácolom be legalább egy éjszakára, sem a húsnak, sem a csontnak semmi íze. De: újabban már comb sincs. Ha most vizsgáznék biológiából, meg is buknék, mint a pinty. Az a testrész ugyanis, amely a csirke térdétől (persze, képletesen) fölfelé található, legeslegújabb receptismereteim szerint (jó nevű, élvezetes recepteket publikáló hetilapban bukkantam rá) nem comb többé, hanem buzogány. Ha olyan kemény, hogy le- és elrághatatlan, megértem, de akkor vagy a csirke volt élsportoló, vagy a háziasszony tévesztette össze a kapirgálástól izmos vagy az öregségtől rágós tyúkkal, s meg is érdemli, hogy buzogányként a falon vagy az ő fején koppanjon. Én, személy szerint, maradok a régi, de jól bevált csirkecombnál.