ĺzekről, szagokról másodszor

Apám vadászgazda hírét, ízes paraszthumorát környékszerte ismerték. Vadászkalandjairól oly izgalmas, fordulatokkal teli elbeszéléseket kanyarított, hogy a hallgató részesévé vált a természet csodáinak. A hatvanas évek elején történt, hogy a falu vadásztársaságához külföldi vadászok érkeztek. Nők, férfiak vegyesen, és egy idős tolmács. Hozzánk kvártélyoztak be.

Anyám ünneplőben sürgött-forgott, s már illatozott is a konyha. Mi, lányok előre örültünk a jó falatoknak, no meg, hogy hétköznap is húst ehetünk. Nem így a vendégek! Húzták az orrukat, esznek ők húst otthon eleget. A tolmács értésünkre adta, hogy a falu néphagyományos ételeit szeretnék megkóstolni vacsorára. Amint magunkra maradtunk, összedugtuk a fejünket. Sose tűnődtünk azon, mi lehet a falu ősi eledele. Megvizsgálva készleteinket, a kerítésről ezerszám lógó óriásbabra voksoltunk. Savanyú bableves, krumpligörhönnyel, ezt neveztük ki az étkek hagyományőrzőjének. Az óriásbab belseje, mint a legfinomabb sült gesztenye omlott a szájban. Egy regimentnek való fogyott belőle. Hogy mi történt ezután... Csak azt tudom, hogy a tolmács jóslata ellenére a hölgyek és a férfiak is, erénycsősz nélkül is külön szobában aludtak.

Apám szája szögletéből még másnap sem tűnt el a mosoly.