Luca-napi szokások, hiedelmek

A néphit szerint Luca napján az asszonyoknak jóformán semilyen házi munkát nem volt szabad végezniük, ellenkező esetben ugyanis különböző büntetések vártak rájuk. Luca a fonó asszonyhoz hajítja az orsót, kóccá változtatja a fonalat, „bevarrja” a tyúkok tojókáját. A kenyeret sütő asszony pl. azt kockáztatta, hogy bölcsőben ringó gyermekét Luca a kemencébe veti, amit talán úgy is értelmezhetünk, hogy a gyermek magas lázzal járó betegségbe esik. A kővé válás motívuma gyakran összefonódott a Luca-napi tilalmakkal. E napon kölcsön adni sem volt szabad. Róheim Géza írja, hogy a Nyitra menti magyarok szerint Luca napon tilos a háztól tüzet vagy sót kiadni, mert Luca nagyon megharagszik. A boszorkányok ilyenkor előszeretettel kérnek kölcsön tehén körüli foglalatossággal kapcsolatos tárgyakat is, hogy aztán megronthassák az állatot. Helyenként különböző farsangi vagy tavaszi szokások elemei is felbukkannak a Luca-napi szokásokban. Gyakran megtréfálták a lányos házak lakóit: szalmát szórtak a ház elé, eltorlaszolták az ajtót vagy a kaput, a ház falára vagy a kerítésre mésszel felírták Luca nevét stb.

Kisebb-nagyobb csoportokba verődött, Lucának öltözött alakoskodók – általában fehér lepedőt magukra öltő legénykék – is járták az utcákat, de megjelentek a tollfosztásnál vagy a fonóban is. A Dunántúlon még a közelmúltban is élő szokás volt a lucázás, a kotyolás és a palázolás, amelyek az ún. köszöntő szokások közé tartoznak. A „kotyoló” kisfiúk pl. szalmát vagy fadarabot vittek magukkal (többnyire valahol elcsenték ezeket), s erre térdelve mondták el a köszöntőjüket. A háziak ezt követően vízzel meglocsolták őket, mire a legénykék a magukkal hozott szalmával, fával „megvarázsolták” vagy megbűvölték a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak. A mondókák általában a „Luca-Luca kity-koty” vagy csak a „Kity-koty, kity-koty” szavakkal kezdődtek, s olykor meglehetősen vaskos kifejezéseket is tartalmaztak, ami korántsem meglepő, hiszen az emberi termékenységre, a férfiak szexuális teljesítményére vagy a nők külsejére is utaltak. Dömötör Tekla a következő köszöntőt Zalaistvándiban jegyezte le: „Luca, Luca kity-koty, tojjanak a tikjok, A ti lányotoknak akkora segge legyen, mint a kemence szája! Lity-loty, kity-koty. A ti lányotoknak akkora csöcse legyen, mint a bugyigás korsó! Úgy megálljon a maguk fejszéjük a nyelibe, mint az én tököm pöcsöm a helibe! Annyi pénzük legyen, mint a pelyva, Annyi csirkéjük legyen, mint a fűszál! Lity-loty, kity-koty…”

A Garam és az Ipoly közötti területen a Luca-napi köszöntő neve heverés volt, s az alakoskodók fenőkövet, vasat vittek magukkal. A köszöntő kezdősora errefelé általában így hangzott: „Luca fekszik ágyában…”, s ez nyilván összefüggött a női munkák tilalmával. Luca napkor jósoltak is. Ezek a jövendölések általában a várható időjárással, a terméssel, a férjhezmenéssel, esetleg a halállal voltak kapcsolatosak. A Luca napján csíráztatni tett búzából pl. arra következtettek, milyen termés lesz a jövő esztendőben, esetleg hogyan alakul a család anyagi helyzete vagy a családtagok egészségi állapota. Ha karácsonyig a búza 30-40 cm magasra nő, akkor a hiedelem szerint a következő évben jó termés várható. Egyes helyeken a fény motívuma is megjelenik ebben a szokásban: a növekvő búza közepébe gyertyát vagy olajmécsest állítanak, amelynek a búzaszálak között átszűrődő fényéből következtetnek a várható termésre. Minél gyengébb a fény, annál gazdagabb lesz az aratás. A karácsonyi ünnepek elmúltával a csíráztatott búzát a baromfiakkal vagy a szarvasmarhákkal szokták megetetni, hogy megóvják őket a rontástól vagy a betegségektől. Luca-napkor az asszonyok egy dolgot mégis tehettek: babot vagy ruhát fejthettek, mert azt tartották, hogy ezzel „kifejtik” a tojást a tyúkokból.

A legismetebb szokás azonban az ún. lucaszéke készítése volt. A népi hiedelem szerint ennek az alkalmatosságnak a segítségével lehetett felismerni a boszorkányokat. A férfi Luca-napkor fogott bele, s úgy intézte, hogy minden nap legyen valami teendője és éppen karácsony böjtjére készüljön el vele (Lassan készül, mint a lucaszéke – tartja a mondás). Többnyire tizenháromféle fát használtak fel hozzá. Aki az éjféli misén a lucaszékére felállt, megpillantotta a falu boszorkányait a templomban. Arról lehetett felismerni őket, hogy rendszerint háttal álltak az oltárnak, ökör vagy tehénszarvuk volt, esetleg szarvasagancsot vagy tollat viseltek. Természetesen a boszorkányok is rájöttek arra, hogy valaki megleste őket, s amint véget ért a mise, üldözőbe vették a lucaszéke készítőjét. Az illetőnek szednie kellett a lábát, mert ha a boszorkányok elkapják, megölik. Ajánlatos volt mákot magával vinnie, hogy azt a kellő pillanatban széthinthesse. A boszorkányoknak szemenként össze kellett szednük a mákot, s ezalatt az üldözött személy hazaért. A reformátusok nem a templomba, hanem a keresztútra vitték a lucaszékét és „várat” kerítettek köré (többnyire szentelt krétával kört rajzoltak), ami megvédelmezte őket a boszorkányoktól. A néprajzi gyűjteményekben csak elvétve találni lucaszékét, mert a karácsony elmúltával általában eltüzelték. A lucaszéke egyébként a fejőszékre emlékeztetett, ami nyilván összefüggött azzal, hogy a gonosz boszorkányok többnyire a tehenek körül garázdálkodtak.