Bárkire ráfoghatták: az ördöggel szövetkezett

A boszorkányok a népmesék legellenszenvesebb alakjai közé tartoznak. Rendszerint ők okozzák a bonyodalmakat, varázsszert, mérget kevernek a főhős ételébe-italába, különböző alakban képesek megjelenni, de másokat is átváltoztatnak vagy elvarázsolnak. A népi hiedelmek boszorkánya is képzeletbeli lény volt, aki rontást hozott az állatokra vagy az emberekre, éjszaka rátelepedett a mellükre, kiszívta a szoptató nők (esetleg a tehenek) tejét stb. Míg azonban ezekkel a gonosz mesealakokkal többnyire csak a gyermekeket riogatták, léteztek valódinak tartott boszorkányok is, akiket általában a sátánnal hoztak kapcsolatba. A boszorkány előképe már az ókorban megjelenik, rendszerint valamilyen gonosz varázslatot űző asszony alakjában, de igazán nagy kariert a kereszténység elterjedését követően „fut be”. Még ma is elszörnyedve olvassuk a boszorkányüldözésekről szóló leírásokat vagy a boszorkányperek jegyzőkönyveit. A katolikus egyház, hogy hatalmát megtarthassa, nem riadt vissza a legborzalmasabb megfélemlítő eszközök alkalmazásától sem. A 12. századtól kezdve nagy vehemenciával lépett fel a különböző eretnekmozgalmak ellen, s megtorolt minden ellenszegülést, de sokszor még a tévelygőket is keményen megbüntette. S ha netán nem találtak eretneket vagy eltévelyedett embert, ott hamarosan ráakadtak a boszorkányokra. Az első boszorkányok többnyire lelkibeteg vagy egzaltált nők lehettek, akik álmaikat, látomásaikat valóban megtörtént eseményekként élték át és mesélték el hozzátartozóiknak, ismerőseiknek. Az sem kizárt, hogy a különböző erdei növényekre is ráfanyalodó emberek szervezetébe valamilyen kábító vagy hallucinogén anyag került, amelynek hatására az a benyomásuk támadt, hogy repülnek vagy fényes lakomán vesznek részt.

Fokozatosan sztereotípiák, sémák alakultak ki, amelyek alapján bárkire könnyen ráfoghatták, hogy az ördöggel szövetkezett, sátáni praktikákat alkalamzott. Megszülettek a boszorkányokkal foglalkozó első könyvek is. Ezek egyrészt azt taglalták, miről lehet felismerni a boszorkányokat, másrészt összefoglalták a boszorkányüldözés módszereit. Az egyik leghírhedtebb kiadvány az 1486-ban megjelent Boszorkányok pörölye (Malleus maleficarum) című könyv volt, amelyet két dominikánus szerzetes: Jacob Sprenger és Heinrich Kramer vetett papírra. Fél évszázad leforgása alatt vagy 30 kiadást ért meg, s útmutatásul szolgált a később keletkezett munkák szerzőinek is.

A boszorkányság és az eretnekség fogalma kezdetben szorosan összefonódott, számos pápai bulla is így taglalja. Később a boszorkányok „önállósultak”, amit mellesleg az is bizonyít, hogy nemcsak a katolikus, hanem a két legjelentősebb protestáns egyház is üldözte őket. A hírhedt boszorkányperek a 15. század utolsó harmadában kezdődtek és egészen a 18. század második feléig tartottak. Az ember nem is hinné, hogy még a felvilágosodás évszázadában is máglyára lehetett küldeni boszorkánysággal vádolt nőket és férfiakat. A boszorkányok általában feljelentés alapján kerültek az inkvizíció vagy a világi bíróság elé. Akinek haragosa volt, netán megkívánták a vagyonát, az könnyen a kínzókamrában találhatta magát. A kínvallatás borzalmait aligha szükséges ecsetelni. A gyanúsított még olyasmit is bevallott, amiről korábban nem is hallott. Az ördöggel közösülő, seprűnyélen lovagló, a szombat éjjeli nagy tivornyákon (boszorkányszombat) dorbézoló vagy különböző állatok képében megjelenő gonosz boszorkányok szinte a hétköznapok részévé váltak. Ezzel magyarázható, hogy a boszorkányok ellen lefolytatott eljárások miatt csak kevesen tiltakoztak. Az esetek túlnyomó többségében ártatlan embereket ítéltek súlyos börtönre vagy máglyahalálra. Európában az utolsó boszorkányperekre az 1790-es években került sor.