ĺnyencek paradicsoma, Marokkó

A főváros (Rabat), Sale és az Európát tökéletesen másoló Cassablanca után dél felé vesszük az irányt, „a dél piros gyöngyszeme” felé – ahogy az itteniek nevezik az Atlasz-hegység tövében fekvő királyi várost, Marrakest. Hogy miért ezt a nevet kapta? Talán mert a tűzpiros szín a jellemzője – falak, tetők, ablakok, lépcsők, szőnyegek, s még sok minden piroslik mindenütt.

Kiszállunk az esteledő Marrakes egyik nagy terén, és nekivágunk az egyre sötétebb utcáknak. Mélyen Marokkó szívében az első igazi kontaktus a helyi klímával, az emberekkel. A minaret magas tornyából a müezzin éppen az esti imára szólítja a híveket... Akarom mondani, a müezzin magnószalagról recsegő hangja. Hiába, a technika megállíthatatlan!

Mire megteszünk pár száz métert, és elérünk az UNESCO által is örökbe fogadott Halottak terére, a Jama-Al Fna-ra, addigra már csak a pislákoló gázlámpák biztosítanak fényforrást – de azt derekasan. Utcai megvilágításnak se híre, se hamva. A nyüzsgő tömeg egyre élénkül, ám ennek is megvan a varázsa. A rikkancsok egymást és az elektromos áramfejlesztők pöfékelő hangját próbálják túlkiabálni egy számomra érthetetlen nyelven és szinte torokhangon visítva. Közben a kikopott dieselmotorok kipufogógázba borítják a fél teret, ez azonban (rajtam kívül) senkit sem zavar. A narancsléárusok okosabbak: kiírták a frissen sajtolt narancslé árát. Két dirhamba (azaz nyolc koronába) kerül két deciliter hűtött nedű – csoda, hogy mást nem iszom? Leszámítva persze a marokkói whiskyt, ahogyan ők hívják az erős és üdítő hatású mentateát, amellyel lépten-nyomon kínálnak.

Ez a csodás hangulatot árasztó tér éjjel-nappal mozgásban van. Nappal a kelme-, szőnyeg-, ócskavas- és zeneárusoknak, kígyóbűvölőknek, majommutatványosoknak ad helyet, éjjel pedig a mesemondók és a hennafestők kíséretében jön a terülj asztalkám. A mesemondókat körbeállják a kíváncsiskodók, és tátott szájjal hallgatják, fura, hihetetlen, ám biztos nagyon tanulságos történeteit. A hennafestők pedig mesteri gyorsasággal és ügyességgel varázsolnak pár napig tartó motívumokat az ember kezére, lábszárára vagy éppen hátára – ki hova kívánja az ideiglenes tetoválást. Én sem álltam meg, hogy ne pingáltassak egy keleti motívumot a karomra egy helyi szépséggel, akinek csak a szemét láttam, mert az arca többi részét eltakarta a fátyol. Valósággal a múltban éreztem magam – száz évvel korábban. A varázs akkor tört meg, amikor a szépszemű hennafestő megkért, hogy a digitális felvételeket továbbítsam az e-mail címére.

Aki a gyomrát szereti, annak ez itt maga a paradicsom. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Persze, nem mindenkinek fut össze a nyál a szájában a pedáns sorba állított halak, a perzselt kecskefejek, a szinte akós lavórokban felhalmozott főtt csigák láttán, ez azonban nem azt jelenti, hogy mindezek ehetetlenek volnának. Ellenkezőleg!

Nem vagyok finnyás fajta (ahogy ezt nálunk mondani szokás), így aztán belekóstoltam mindenbe. A mazsolás-kakaós sütemény fahéjas teával nagyon finom, s a csiga sem volt rágós, de legjobban talán mégis a tajine (ejtsd: tazsin vagy tadzsin) ízlett. Akkor még nem sejtettem, hogy Marokkóban szinte mindent, amit a barna gúla alakú kerámiaedényben párolnak, tajine-nak hívnak. A marrakesi tajine hígabb, levesebb volt, mint amit máshol fogyasztottam, s a lassan párolt hús, krumpli és zöldség mellett olívabogyók is díszítették a tetszetős tányért, amely tulajdonképpen a kerámiaedény alja. Az ország útjait róva eleinte nem is értettem, hogy mit keres úton-útfélen a sok sátor, ahol meganynyi hasonló edényt árulnak – az egészen pici méretűtől a legnagyobbig, az egyszerűtől a legdíszesebbig. (Gondolom, az alkalom diktálja, mikor milyet használnak.) Maga a tajine lehet sokféle, akár vegetáriánus is, bár ez inkább a kuszkuszra jellemző. A lényeg az, hogy az edény alján elrendezik a húst, a krumplit, a zöldséget, majd letakarják a tetejével (a gúlával), s lassú tűzön addig párolják, amíg az teljesen porhanyóssá és omlóssá nem válik – mennyei eledel a már napok óta vietnami zacskós levesen élő gyomornak! Később az Atlasz-hegység Imlil településében egy helyi étteremben teljesen más ízű eledelt tettek elém – csak a tányér emlékeztetett arra, hogy ezúttal is tajine-t eszem. A tajine-ok legízletesebbjét azonban Fész városában fogyasztottam, ahol a kis méretű edényben frissen sült (és nagyon finom), puha bárányhúst raktak elém, s omlós arab kenyeret, melyet mártogatni kellett az edénykében, ügyesen felszedvén vele az apróra vágott húskockákat. A szakácsnak nem először volt dolga külföldi turistával, az egyszer biztos, mert kötötte az ebet a karóhoz, hogy menjek megnézni a konyhát, mielőtt leülök. Mi tagadás, ragyogott a tisztaságtól, nem úgy, mint a marrakesi helyi főzdék ragacsos asztalai és székei, amelyekről csak következtetni tudtam a konyha állapotára.

A főzdék menüje persze sokkal tarkább, de hát együltében az ember nem eheti végig az étlapot, bármennyire szeretné is. Mindenesetre a marokkói konyha nem vált ellenségemmé, s hoztam is haza magammal egy jó adag fűszerkeveréket, amelynek a nevét nem is próbáltam megjegyezni. Idehaza bármilyen húsos ételnek kellemes keleties ízt ad, akár az elkészítés előtt, alatt vagy után fűszerezek – így is visszaidézvén a Marokkóban töltött szép napokat.