Németh Zoltán: Kalisz és a fantomhatár

Kalisz (ejtsd: kalis) felé vonatozok, a varsói főpályaudvarról 14.35-kor indult a vonat, 17.42-re érek Kaliszba. Ezek a lengyel IC-vonatok gyorsabbak, mint általában a közép-európai nemzetközi gyorsok, de még így is több mint háromórás út áll előttem. Semmit nem tudok arról, hova utazom, hagyom magam meglepni az idegenség váratlan ajándékaival, meg aztán időm sincs utánanézni.

Vágni lehet a sötétet, amikor leszállok, de az esti fényekben is kirajzolódik, hogy a pályaudvar egészen pompás stílépület, ami boldogsággal tölt el. Beírom a telefonomba a Hotel Europa nevét, ahol a szállásom van, 47 perc gyaloglás. Ez most jól is esik, nagyon szeretek sosem látott városokban hosszan gyalogolni. Már a külvárosban meglep a rendezettség és tisztaság, ez Nyugat-Lengyelország, gondolom, miközben később majd megtudom, hogy a német határ még nagyon-nagyon messze van innét.

Milyen jól beszél lengyelül, mondja a recepciós hölgy; valószínűleg ez a nevemnek és a személyazonossági igazolványomnak szól, meg annak a három mondatnak, amit váltanom kellett vele. Felliftezek a második emeletre. A szoba valami kivételes. Római szoba, áll az ajtó fölött, és én elképzelni sem tudom, mit rejthet. Amikor benyitok, csak állok. Monstruózus baldachinos ágy, római minták a tapétán, nehéz, faragott fabútorok, az éjjeliszekrényen antikizáló hamis arany olvasólámpa (hatalmas), mellette egy szintén hamis arannyal futtatott dizájnos telefon, alakja az 1930-as éveket idézi. Óriási fürdőszoba, pezsgőfürdő, nem sorolom. El vagyok ájulva.

Kaliszba azért jutottam el, mert az Eperjesi Egyetem konferenciáján megismerkedtem egy lengyel kolléganővel, előadóval, aki meghívott a projektjükbe. Új regionalizmus a projekt neve, a konferencia idei helyszíne pedig Kalisz, szűkebb témája a fantomhatárok. Azonnal tudtam, hogy itt a helyem.

És nem csalódtam. Már a dé­kánhelyettes megnyitóbeszédében is voltak feljegyzésre méltó mondatok. Például, hogy ami Lengyelországgal történt a 18. század végén, a felosztás (Poroszország, a Habsburg Birodalom és a cári Oroszország között), illetve az államiság megszűnése olyan, mint egy testrész amputációja. Rezonál a lengyel nemzeti tudatban, amely érzi a levágott testrész fájdalmát, sőt a test ahhoz igazodik. (Ismerős, ugye?)

Az első előadás Kazimierz Kutz lengyel filmrendező sziléziai filmjeivel foglalkozott, közben a bonyolult sziléziai helyzet is megjelent benne: sziléziai lengyelek, sziléziaiak, német sziléziaiak, kongresszusi lengyelek, németek, zsidók, katolikusok, protestánsok. Ki gondolta volna, hogy Lengyelországban még 1945 után is ilyen összetett a kép? A következő előadás is a sziléziai helyzettel foglalkozott, és megragadt bennem a prezentációból egy tábla a sziléziai összeépült városokból, konkrétan Sosnowiecből: Pasport masz? – Van útleveled? De előadás hangzott el a vizek határképző szerepéről, a cseh–lengyel határkonfliktusokról 1945 után, a „visszatért” és az „elveszített” területekről, az egykori cári orosz–német birodalmi határról, amelyről kiderült, hogy itt, Kalisz mellett húzódott, és az egyik legfontosabb határátkelő is itt épült ki, egy közúti és egy vasúti, monumentális, több mint 100 méter hosszú állomással, amelynek az egyik oldalára megérkezett a keskeny nyomtávú európai, német sínpár, az utasok az épületben elvámoltak, majd kijöttek a másik felén, ahol folytathatták útjukat átszállás nélkül Szentpétervárig vagy Odesszáig. És – mint kiderült – a konferencia délutáni részében ezeket az átkelőket fogjuk megtekinteni közösen.

Ebéd után kb. 10 percnyi autózás után szálltunk ki Nowe Skal­mierzycében. Egy idős helytörténész várt bennünket, egy igazi kincsesláda, aki végigvezette a társaságot azon az emlékparkon, amely az egykori porosz–orosz határt idézi fel. A határt egy fekete-fehér csíkozású pózna jelezte, mellette két őrbódé-imitáció stilizált – orosz és porosz katonát idéző – életnagyságú fotóval. Beljebb téglafalak térképekkel, régi fotókkal, szövegdokumentumokkal, amelyből megtudhattuk, micsoda nagy élet zajlott itt a határon – csempészés, dorbézolás, kártyázás. Jellemző, mondta idegenvezetőnk, hogy az orosz határon két kicsiny és jellegtelen, szegényes faház töltötte be a vámház szerepét, míg a porosz–német oldalon emeletes, klasszicista stílusú épület, amely a mai napig áll. Az emlékpark után egy viszonylag hosszú séta után érkeztünk meg a Nowe Skalmierzyce-i vasútállomás impozáns, száz méter hosszú, vöröslő téglaépületéhez. A felújítás során a falba rejtett üzenetet találtak a II. világháború idejéből.

A hosszú séta alatt kiderült, a konferencia egyik doktorandusz résztvevője népi táncos is, és népművészeti fesztiválon már fellépett valahol Nyitra mellett. Elmeséltem a lánynak, hogy én pedig egy különleges régióból származom, részletesen leírtam a kurtaszoknyás hat falu viseletét, és nagyot nevetett a „népviseleti miniszoknyán”. Kíváncsi voltam arra az előadóra is, aki Wrocławból érkezett, és az előadása egy pontján megjegyezte, hogy ő sziléziai nemzetiségű. Mivel Wrocław német város volt, amelynek a lakossága teljesen kicserélődött a II. világháború utáni években, a németek helyére főként ukrajnai lengyeleket telepítettek, a sziléziaiak pedig nem Alsó-, hanem Felső-Sziléziában, Katowice, Sosnowiec, Bytom környékén élnek még ma is, megkérdeztem, onnét származik-e. Nem, mondta, én lengyelnek születtem, a sziléziai az én felvett nemzetiségem, ennyivel tartozom a városnak, ahol élek. És igen, a népszámláláskor is csak a sziléziait írtam be, a lengyelt nem. 

Az volt még meglepő tapasztalat, hogy a vacsoránál körülöttem ülő kollégák, akik egy része polonista volt, mintegy a konferencia témáját modellálták. Kongresszusi lengyelekről beszéltek, amikor keleti kollégáikat emlegették, még most, 2024-ben is így nevezve az egykori cári Orosz Birodalom egykori Varsói Hercegségének területén élőket. Ekkor jutott eszembe a lengyel választások igazi fantomhatára: a jobboldali liberális KO-ra és a jobboldali ultrakonzervatív PiS-re szavazók közötti vonal szinte teljesen leképezi az egykori német–orosz határt.

Vacsora után újra a római szobámban találtam magam; csak most jöttem rá, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki erkéllyel rendelkezik, amelyhez dohányzóasztal és két szék is dukál. Ezt feltétlen ki kellett használnom, de mivel nem dohányzom, az otthonról hozott házi tökmaggal ültem ki. Volt mit átgondolnom, így, kb. 5 órányi konferencia és 13 kilométernyi séta után (ennyit mutatott a telefonom). Körülöttem Kalisz éjszakai fényei, alattam egy-két sétáló. Milyen jó lenne Fantomhatárok konferenciát, Új regionalizmus konferenciát szervezni szlovákiai magyar vagy magyarországi közegben, és milyen nagy lehetőségek vannak ebben a témában. És ahogy, mint kiderült, vizsgálható lengyel és lengyel között, vizsgálható az is, milyen különbségek vannak magyar és magyar, magyarországi és nem magyarországi magyar között, vagy akár milyen sokszínű a szlovákiai magyar identitás is; a csallóközi, a Garam menti, az Ipoly menti, a palóc, a Királyhelmec környéki identitás, gondolkodás és nyelvhasználat mennyire tér el egymástól. És hogy mindez megjelenik-e, illetve hogyan jelenik meg a kortárs vagy nem kortárs magyar, szlovákiai magyar irodalomban. Ezek jártak a fejemben, ahogy este 10 körül ott tökmagoztam a kaliszi erkélyen.

Másnap folytatódott a konferencia, ismét pazar előadásokkal például a vasfüggönyről, aztán a kasubokról, én pedig Juhász Rokko Cumi-cumijáról és az ő nemzetközi, határtalan magyar nyelvéről beszéltem, amelynek kiindulópontja, ötletadója a lengyel és magyar nyelven is jelentéses „tutaj” szó (lengyelül „itt”). Meglepő volt, hogy talán ehhez az előadáshoz szóltak hozzá a legtöbben, illetve kérdeztek.

Délután aztán Kaliszban sétáltunk, a bel-, illetve óvárosban. Megtudtuk, hogy valószínűleg átvezetett rajta az egykori borostyánút, sőt annak egyik központja lehetett. Hogy emiatt sokan a legrégibb lengyelországi városnak tartják. Hogy egy 18. századi utazó azt írta, Kaliszban „törökebb” török kávét lehet inni, mint Törökországban (valószínűleg a város zsidó negyedében érezte a török hangulatot). Hogy Kalisz mindig több akart lenni, mint egy egyszerű város, színházai, egyetemei voltak. Hogy Kalisz két folyó közé és köré épült, amelyeket csatornák kötöttek össze, és ezért Maria Dąbrowska lengyel Velencének nevezte. Hogy 1914-ben a németek porrá lőtték és felgyújtották a belvárost, az épületek kilencvenöt százaléka elpusztult, a történészek szerint Kalisz volt Európa leginkább elpusztult városa az első világháborúban. Hogy az újjáépítés során a város vezetése azt a jelszót adta ki, a nagyvárosi jelleg biztosítása érdekében legalább négyszintes, háromemeletes épületeket kell felépíteni. Azt már Forgács Mikitől tudtam meg, hogy kb. húsz évvel ezelőtt Czajlik Józsefet, a kassai Thália Színház jelenlegi igazgatóját hívták meg vendégrendezőnek Matei Vișniec A kommunizmus története elmebetegeknek című darabjához. Zsongtak fejemben az adatok, információk.

Elérkezett a búcsúzás pillanata. Egy utolsó pillantást vetettem a városra, amely a semmiből (hiszen pár hete még a nevét sem hallottam) hirtelen egészen közeli ismerősömmé vált. Ide vissza kell térni, az biztos.

A szerző a szöveg megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.