Szabálytalan vígjátékok mestere

Évekig a múltat rekonstruálta. Pályája legelején a protektorátust, később a szocializmust. Új filmje már a jelenben játszódik. Ezzel hátat is fordít a letűnt évtizedeknek?

Nem, mert van egy régóta dédelgetett tervem, egy remek történet, és az is a szocializmus éveit idézi majd meg. A Rendkívüli állapotot Milan Tesař írta. Tavaly találkoztunk egy fesztiválon, és említést tett róla. Elmesélte, hogy színpadra is megírta a sztorit. A jó ötlet nem évül el. Be is mutatták a darabot. Kértem, hogy küldje el a forgatókönyvet. Én ugyanis már egy bolondos vígjátékra vágytam. Egy olyan filmre, amelyen nevetni lehet. Van egy jazzgitáros barátom. Hetvenkilencben disszidált Amerikába. Amikor megnézte a Pupendo – Irány a tenger! című filmem nyers változatát, azt mondta, pontosan azért hagyta el az országot, amit ebben a filmben látott. Csehszlovákia a nyolcvanas években, a diktatúra művészetpolitikája és a rendszer áldozatai. Húsz éve készült a film, és elnyertük vele szinte az összes Cseh Oroszlánt. De abban a korban sem szeretnék élni, amelyben a Kuckók játszódik. Bár voltak olyan hangok, hogy rózsaszínre festettem a múltat. Szerintem ha a hatvanas évek második felében élnénk, mint a film szereplői, egyáltalán senki nem nevetne a Kuckókon. Egészen máshogy hatna ránk, mint ma, vagy 1999-ben, amikor mozikba került.

Egy satuba szorult rádióriporterről szól a Rendkívüli állapot. A Közel-Keletre utazik, hogy élőben tudósítson az ottani feszült légkörről, az események sűrűjéből. Ott ébred fel benne a gyanú, hogy egy fiatal, szerkesztőségbeli kollégájával csalja a felesége. Felettesei engedélye nélkül hazautazik, hogy hűtlenségen kapja a párját. Nem sokkal azután, hogy megérkezik, kint kitör a forradalom, de visszarepülni már nem tud, mivel törlik az összes járatot Prágából. A történet mozgatórugója egy torzított információ. Önnel is előfordult már, hogy hagyta befolyásolni magát?

Sajnos igen. 1989 novemberében én is elhittem, hogy Prágában, egy brutális rendőri beavatkozás következtében meghalt egy matematika-fizika szakos egyetemista. Bemondta ugyanis a rádió, és a Szabad Európa is közölte a hírt. Kint voltam én is azon a tüntetésen. Vércseppeket láttam az aszfalton, széttaposott szemüveget, így egyáltalán nem kételkedtem a hírben. A kínai hadsereg katonái is sok diák életét kioltották a pekingi Tienanmen téri tüntetésen. Az is 1989-ben történt. Nem tudtuk, mire képesek a csehszlovák elvtársak, hogy megőrizhessék a hatalmukat. És az a megtévesztő hír indította el nálunk a bársonyos forradalmat. Mire kiderül, hogy hamis, az események már beindultak.

Van egy régóta dédelgetett filmterve is. Martina Formanová elbeszéléseire gondolok. Vagy már letett róluk?

Martina egy évvel alattam járt a prágai Filmművészeti Főiskolán. Novellái és regényei után megírta az első forgatókönyvét. Igen, régi álmom, hogy én azt filmre vigyem.

Főiskolás korukban mennyire kerültek közel egymáshoz?

Martina, akkor még Zbořilová vezetéknévvel, diplomamunkája témájául Milos Forman filmjeit választotta. Így ismerkedtek meg ők ketten, New Yorkban. Egyébként a lányokat tekintve az én időmben csupa értelmiségi jelentkezett a főiskolára. Bő maxiszoknyában és saruban jártak, mindegyikük cigizett, kávéházakban ücsörögtek, pénzük nem nagyon volt. Aztán megjelent köztünk egy manöken, ő volt Martina, aki Simonával, a nővérével együtt fotómodellkedett, Jiří Korn, a népszerű popénekes egyik háttértáncosa volt, és Karel Gott-tal, az ország legnépszerűbb énekesével járt. Mi csak bámultuk őt, mert sok mindenben különbözött tőlünk. Intellektuális érdeklődését jóval később ismertük fel. A humorérzéke viszont az első perctől fogva többünknek imponált. Annyi más elfoglaltsága volt az iskola mellett, hogy írásra nem sok ideje maradt. Saját bevallása szerint még lusta is volt. Dramaturgiát és forgatókönyvírást tanultunk, minden évben több önálló munkát kellett leadnunk. Martina évente csupán egyet írt, legfeljebb három oldalnyit, de az mindig remek volt. Kiváló megfigyelőkészségével gyorsan kitűnt közöttünk. Akárcsak a küllemével. Hibátlanul öltözködött, mindig finom parfümöt használt. Mi, többiek a dezodort talán még nem is ismertük, de fontos könyveket olvastunk és művészfilmeket néztünk. Martina a show-bizniszben mozgott otthonosan. Nagyvilági életet élt, stílusa volt, nyugati cuccokban járt. De az öniróniájával mindenkit megfogott. Ez talán Karel Gott-tól ragadt rá, aki mellett sokat csiszolódott. A legkínosabb történeteit is bátran kiteregeti. Ő sem akar többnek, különbnek látszani, mint amilyen. Huszonöt évesen ment ki Amerikába, angol nyelvtudás nélkül. Most, ötvennyolc évesen stand-up komikusként áll közönség elé. Ez is óriási bátorságra vall a részéről. Voltaképpen a humorával lopta be magát a szívünkbe. Ha reggel ittunk valahol, eljött értünk, és mindenkit hazaszállított. Rendes csaj volt.

Ön gyakran vendégeskedett Milos Formannál, Connecticutben. Martina akkor már a rendező felesége volt. Itthon sokan azt gondolták, azért ment ki annak idején New Yorkba, hogy felcsípje az Oscar-díjas filmrendezőt, és addig mesterkedett, míg össze nem házasodtak. Valóban így indultak a dolgok?

Én csak azt tudom, Milos imádta Martinát. Hallatlanul boldog volt vele. A humorérzékét ő is nagyra értékelte. Tőlem is mindig vicceket kért. Martinával remekül kiegészítették egymást. Ha az asztal két végén ültek, és Milos szivarjáról leesett a hamu, Martina viccesen ezért is elnézést kért tőle. Már az első könyve, az Illatos ágyneműk teregetője is bestseller volt Csehországban. Jól ír. Még a legszomorúbb novellát is humorral szövi át. A legintimebb történetei sem süllyednek a bulvár szintjére. Nem teszem fel magamnak a kérdést, hogy mi a fenének olvasom én ezt? Lakkozd rózsaszínre című könyvében is pontosan ábrázolja Formant. Amikor Ausztráliában forgattuk a Sebbel-lobbal című filmemet Petr Formannal, Milos fiával a főszerepben, apa és fia szertartásszerűen hívták egymást telefonon. Milos soha nem panaszkodott. Még időskorában sem. Azt, hogy beteg, ki sem ejtette a száján. „Hogy érzed magad?” – érdeklődött Petr. „Nincs jó napom” – mondta Milos. „Pedig a hangod rendben van” – állapította meg a fia. „Azzal tényleg nincs baj, de a hangomtól lejjebb, deréktájban más a helyzet” – közölte nem kevés iróniával Milos, aki nem mellesleg nagyon liberális nézeteket vallott. Kiállt mindenfajta kisebbség mellett. Szerette Amerikát, mert befogadta őt, de élete végéig bevándorlónak tartotta magát. A tolerancia az alapvető tulajdonságai közé tartozott.

Martina és Forman Prágában, a filmművészeti főiskolán találkoztak először, ahol a Hair és a Száll a kakukk fészkére rendezője előadást tartott a növendékeknek. Annak idején egyébként ő is dramaturg szakon végzett. A kilencvenes évek elején óriási eseménynek számított a főiskola falai között, hogy az Oscar-díjas cseh rendező szakmai tapasztalatairól mesél a hallgatóknak. Az ön számára is élményszámba mentek ezek az előadások?

Mindenre emlékszem. Arra is, hogy Milos nem igazán volt jókedvű akkoriban. Japánban forgatta volna a Pokoli tábor című filmjét. Már az előkészületeknél tartott, amikor dugába dőlt a terve, és közvetlenül azután utazott Prágába. Nem panaszkodott, csak konstatálta a történteket. Ez érezhetően nagy szakmai csalódás volt számára. De még ebben a kedélyállapotában is jól elszórakoztatott bennünket. Remek történeteket mesélt. Ott ült mellette az irodalmat tanító professzornőnk. A francia irodalom volt a specialitása, és bizony iskolás módszerrel kezdte elemezni Choderlos de Laclos művét, a Veszedelmes viszonyokat, majd Milos filmjét, a Laclos-mű alapján készült Valmontot. Milosnak csupán másfél órája volt ránk, nem a professzornőt akartuk hallgatni, aki csak mondta és mondta, egyre inkább kiélezve a filmet érintő kritikáját. Milos hallgatott. Kíváncsian vártuk, hogyan reagál majd a véleményére. Védekezni fog? Nem védekezett. Annyit mondott csupán: „Ez mind lehetséges, de nem biztos, hogy így van.” Ha az ő véleményére volt kíváncsi valaki, és nem tetszett neki a film, amelyről faggatták, nem söpörte le. Tudta, mennyit nyomnak a latban a szavai egy kevésbé híres kollégája számára. Soha senkit nem illetett sértő megjegyzéssel. Tudom, hogy tetszett neki az Élet mindenáron című filmem. Levélben is megdicsérte. Később több munkámat látta, de személyesen csak egy filmem bemutatóján vett részt. Nem az volt a legjobb rendezésem. De éppen akkor Prágában volt, és eljött. A vetítés után elbújtam a mozivászon mögé, ott vártam ki, hogy mindenki elmenjen. Már üres volt a mozi, egyedül Martina és Milos ültek a nézőtéren. Megvártak. Oda kellett mennem hozzájuk. Hogy tetszett? – kérdeztem Milost. „Ember, te minden íratlan szabállyal szembementél!” – mondta. Abban a helyzetben ez semmit nem jelentett. Kínomban azt feleltem: mint Salieri! Mozart mellett ugyanis én csak Salieri lehettem, s ezen ő jót nevetett. Rádöbbent, hogy kibúvó választ adott. De ha az ember mindenkitől csak dicséretet várna, nem lennének barátai.

Lehetséges, hogy Martinát jobban ismeri, mint ahogy Formant ismerte?

Milossal nemegyszer átbeszélgettük az éjszakát, mégsem láttam bele. Harmonikus viszonya Martinával és az ikerfiai, Andy és Jim teljessé tették az életét. Filmjeivel feljutott a filmes Olümposzra. Én ezt meg is mondtam neki, de ő azt felelte: „Ahhoz három Oscar kellett volna!” Martina mindig is vonzó nő volt. Erősen hatott a férfiakra. De hogy sorozatban írja a könyveit, ezzel sokunkat meglepett. Ő, aki főiskolásként minden évben egy háromoldalas dolgozattal állt elő, most 300-400 oldalas könyveket ír. Nem Dosztojevszkij, mint ahogy én sem vagyok Tarkovszkij, mégis szeretem olvasni őt. Magáról ír, a saját életéről, családjáról, baráti köréről.

Forgatókönyvét, a Nővéreket az első regénye alapján írta meg Martina Formanová. Ez a történet is róla szól, de nem kisebb szerepe van benne a nála egy évvel idősebb nővérének, aki szintén az Egyesült Államokban, Floridában él. Fiatalkorukban sokan ikreknek hitték őket, annyira hasonlítottak egymásra. Felkészült rá, hogy velük ismét a múltat fogja boncolgatni?

Izgalmas munka lesz, mert egymástól távol, és más úton járnak az életben. Ifjúságuk a nyolcvanas évek Csehországában teljesedett ki, ez alkotja a történet gerincét. Simona még a kommunizmus idején, disszidensként maradt Amerikában, Martina feleségként kezdett kint új életet. Költséges film lesz a Nővérek. Régi autók, korabeli ruhák, statiszták, amerikai helyszínek. Még nem dőlt el, hogy mit rendezek, mozifilmet vagy kétrészes tévéfilmet. Ami viszont biztos, rengeteg humorral átitatott, nyári vígjáték lesz.”

A szerző a Vasárnap munkatársa