Konzervatív pápa?

Évtizedekkel ezelőtt egy napon középkorú férfi csengetett be az egyik lengyel kolostor kapuján, bemutatkozott, elmondta, hogy pap, és kérte, engedjék be őt a kápolnába. A szerzetesnővérek természetesen beengedték, de amikor már egy óra elteltével sem jött vissza, utána eredtek, hogy megnézzék, mi történhetett vele. Ott találták őt mélyen elmerülve az imában, feküdt a földön az oltáriszentség előtt.

Ugyanez a férfi – Karol Wojtyla – tegnap még a vatikáni Szent Péter téren feküdt. No nem a földön, hanem koporsóban. És persze nem azért, mint a fent említett esetben, mert kinevezték őt Krakkó püspökévé, hanem mert Róma püspökeként földi szolgálatának véget vetett a halál. És már nem ő, hanem a környezete merült el az imában, hogy köszönetet mondjon érte és áldásos pápaságáért. Az előző napokban több mint félmillióan jöttek el, hogy leróják előtte tiszteletüket, s minden egyes személy önként akár tíz órát is végigállt ennek érdekében.

Sokan próbálták megfogalmazni, miben is rejlik személyiségének különös vonzereje. Egyesek azt állítják, hogy „a párbeszédek és a kommunikáció embere”, mások úgy tekintenek rá, mint „szociális érzékenységű férfire, a szegények testvérére”. A más vallásúak képviselői „az egység emberét” látják benne. Valamennyi meghatározásban benne rejlik az igazság csírája, mégis magasan a felszín fölött maradnak. Mert mind e valamennyi megjelölés mögött egyetlenegy húzódik meg, mely a többit is magyarázza: ez a lengyel pápa mindenekelőtt „az imádság embere” volt. Az, amit naponta merített az apostoli palota legfelső emeletén magánkápolnája csendjében, áthatotta valamennyi cselekedetét: varázslatos természetességét a zarándokokkal való kapcsolattartásban, beleélő képességét a betegek és a sérültek helyzetébe, hajthatatlanságát a szicíliai maffia elítélésében, akárcsak ihletett összeszedettségét a vallási örömünnepeken.

És mindez azért, mert ő valóban „konzervatív pápa” volt. Mindennap leborulva a szentségi Jézus előtt önmagában céltudatosan „konzerválta”, elraktározta a megváltoztathatatlan igazságot a felszabadító szeretetről és annak egyetlen valódi forrásáról, Jézus Krisztusról. Azt mondta, sőt fáradhatatlanul, újra meg újra ismételte: nyissátok ki a kapukat Krisztus előtt. A szív kapuit!

Máskülönben úgy lesz, mint azzal a két tanítvánnyal a vasárnapi evangéliumból, akik nem ismerték fel Jézust. Merthogy már nem számoltak vele, elmúlását végérvényesnek tekintették, visszafordíthatatlan kudarcnak. Csak amikor megtörte a kenyeret – akkor ismerték fel őt.

Egyszer Rómában közel álltam a pápához, mikor a szentségtartóban az oltáriszentséget vitte. Ő felismerte Jézust, rendületlen tekintettel és mély hittel szegeződött a jelenlétére. Nem volt szükségem szavakra sem, annyira kifejező volt az egész. És azt is láttam, hogy miként szolgáltat misét a pápa. Nem gyorsan, nem szárazan és rutinosan. Úgy törte meg a kenyeret, hogy tudta, a Mindenhatót tartja kezében.

A mellette szolgáló lengyel pap szerint a pápa utolsó szava, amit végső sóhajával kiejtett: „ámen”. Hiszem, hogy ez az utolsó sóhajtás az első lélegzetvétel is volt egyben, annak a lélegzetvétele, aki megszületett az öröklét számára.

A szerző római katolikus pap