Kinek szép a rút? Miért jó az ordenáré s miért nem a kellemes?

Napjainkban is tanúi lehetünk az ellentétek harcának. Bizonyos dologról más a nézete a gazdagnak, mint a szegénynek, az egyik ember demokrata, a másik a totalitás elveit vallja. Vannak hívők és hitetlenek, rendesek és rendetlenek. A gyors műszaki fejlődés korát éljük, és nem is tudatosítjuk a maroktelefonok, számítógépek, az internet hatását a viselkedésünkben, az emberi kapcsolatok alakulásában.

A konzervatív értékek tekintetében nagy különbséget találunk a televízióadások között. Érthetetlen, hogy miért tolerálják a kereskedelmi csatornákon elhangzó vulgáris kifejezéseket és megnyilvánulásokat. Vagy mindez a pénz káros hatásából következik, ami esetleg az ellenőrző szerveket is befolyásolja? A fiatalkorúaknak nem ajánlott, vagy csak a felnőttek jelenlétében „engedélyezett” programokat is nézik a gyerekek, amelyek rossz hatással vannak rájuk. Igaz, a felnőttek is gyakran vulgárisak társaságban, nemegyszer gyermektársaságban is.

Megdöbbentő érzelmi hiányossággal találkozunk a fiatalok szerelmi és szexuális kapcsolataiban is. Nem működik az ellenőrző mechanizmusuk. Márpedig ha így van, akkor kétarcúak vagyunk. Az ilyen emberek magukhoz hasonló gyerekeket nevelnek. A kétarcúságot gyermekeink hamar felfedezik, s nem marad más, mint panaszkodni semmivé lett tekintélyünk felett. Ellenemre való az olyan szigorú nevelés, amikor a szülő még az „istenbizony” kifejezést is ádázul tiltja gyerekének, a vadházasságot ugyanakkor elnézi neki.

Mi, akik Dél-Szlovákiában élünk, összehasonlíthatjuk Magyarország, Szlovákia és Csehország televíziós adásait. Leggyakrabban és legtöbb esetben a magyar kereskedelmi adók szóhasználata a legvulgárisabb. Persze, az is elképzelhető, hogy mindez világjelenség, és a magyar kereskedelmi adók rugalmasabbak, mint a szlovák és a cseh televíziók.

Felmerül bennem a kérdés: lehetséges, hogy jóérzésű emberek ezt az irányvonalat visszafordíthatják? Azt hiszem, mindez tőlünk, szülőktől, nézőktől függ. Demokratikus viszonyaink között véleményt nyilváníthatunk, s mint választópolgárok a felsőbb képviseleti szerveinktől elvárhatjuk, hogy pozitív irányban befolyásolják a tömegkommunikációs eszközöket.

A nyugdíjasokra, mint amilyen én is vagyok, e negatív jelenség már nincs hatással, de a mi felelősségünk is a jövő nemzedék nyelvi és viselkedéskultúrája. Több évszázados értékeinket napjainkban is meg kell tartani, és érvényre kell juttatni. Meggyőződésem, hogy a véleményt nem nyilvánító többségnek is ez az óhaja.

Molnár János nyugalmazott tanító, Nagymegyer