KGST-riviéra II.

Egy pillanatra sincs kedvünk otthagyni az Adria karsztkőzet között locsogó kristálytiszta vizét, így hát egy vízparti sziklán terítünk meg ebédre. Előkerül a három hatalmas burek, ami rakott réteshez hasonló kerek, töltött lepény. Kettő édes, almás, a harmadik viszont majdnem olyan ízű, mint az estére lesütött derelye: túrós és pirult. Ebéd után aztán kiemelem a sziklaüreg hűvöséből a vugavás flaskót, és az ejtőzés alatt, miközben a tokajihoz hasonló zamatú aranyló nedűt kortyolom, a szoros túloldalán fekvő Almissát szemlélem, a kettéhasadt hatalmas hegyláncot, ahol a Cetina ömlik a tengerbe. Ezen a grandiózus sziklahasítékon, no meg azon a vugava vájta másikon keresztül révedek egyre messzebbre térben és időben...

A román százéves csirke létébe vetett hitem már fekete-tengeri gyomormérgezésem első perceiben szertefoszlott, de a mélyebb összefüggésekkel csak másnap ismerkedtem meg. „Folytonos bélfertőtlenítés nélkül itt még a legedzettebb turista is a strandi latrinákon guggolja végig a nyaralását. Igyon meg naponta hét deci rakiját!” A bölcs tanácsot attól a belgyógyász főorvostól kaptam, akit valamelyik szlovák turistacsoportból sikerült felhajtani a megmentésemre. Látszott, a hórihorgas középkorú férfiú nem beszél a levegőbe, s maga is rendszeresen annak jegyében cselekszik, amit prédikál. Nyilván nem először járt már errefelé, mert amikor néhány sikertelen kísérletet követően végre sikerült az ágyam szélére leülnie, patinás bőrtáskájából olyan mennyiségű orvosi segédeszközt és gyógyszeres fiolát borított ki a lepedőre, amivel egy kisebbfajta tábori kórház személyzete sem vallott volna szégyent. Miután nagy nehezen beletrafált az akkortájt még csak búvópatakként csörgedező, csenevész írói vénába, és decens böfögésekkel meg-megszakított enyhe csuklás közepette beletoszogatta a szérumot, komótosan előhúzott egy megkezdett üveg papramorgót, s azonmód alaposan megdudlizta. Aztán röviden összefoglalta a tiltásokat és az ajánlásokat.

Ami a kötelmeket illeti, azok teljesítése elé nem emelt áthághatatlan akadályokat a bölcs államhatalom, kontyalávalóból ugyanis nem volt hiány a népi demokratikus riviérának ezen a részén sem. A mellőzésre javallott éttermi koszt pótlása azonban nem kis nehézséget okozott.

A korabeli román élelmezéspolitika belső logikájának megértésére kevésbé fogékony szellem fel nem foghatta, a hiánygazdaság forradalmi ideája a gyakorlatban miként hághatott ekkora tökélyre. Mert ha már a hosszadalmas termesztés és tenyésztés révén megképződő alimentumok nem szerepelnek is a kínálatban, legalább azok az ételféleségek mért nincsenek jelen, amelyeknek alapanyagai az ablak alatt morajló tengerből az Európában bizonyíthatóan a kora neolitikum óta, tehát mintegy 7000 éve ismert halászháló segítségével kifoghatóak. Merthogy a mangáliai étlap olyan volt, mintha a városka egy átjárhatatlan homoksivatag kellős közepén feküdne, ahova csupán a megzöldült tápszercsirkék juthatnak be egy hosszú, keskeny korridoron.

Másnap tehát elkezdődött a fogyasztható elemózsia becserkészése. E célból először is ellátogattam a városka egyetlen önkiszolgáló élelmiszerüzletébe. Mit mondjak, a választék teljes áttekintése annyi időbe tellett, mint a szükséges fejmozdulat. Ötféle snapsz, kétféle bor, egyféle ásványvíz – és kétféle keksz, legalábbis ami a csomagolást illeti, mert ízre mindkettő olyan volt, akár a formába sajtolt tavalyi puliszka. Mindez hosszú, bőséget sejtető glédákban. Az áruda sejtelmes hangulatát nagymértékben növelte, s már-már misztikus magasságokba emelte az az átható dögszag, amelynek forrását a kíváncsi vásárló hiába kutatta a helyiségben. A rejtély csupán az utcára visszahőkölve bizonyult megoldhatónak. Mint kiderült, a szomszédban hentesüzlet áll, s a két intézmény légtere valahol a magasban egybekapcsolódik. A nyiszlett mészáros a mérlegre könyökölve kókadozott az üresen ágaskodó kampósorok alatt, és első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy még zsírt is csak akkor látott utoljára, amikor unalmában sikerült a füléből kibányásznia. Magasra, igen magasra kellett tekinteni ahhoz, hogy a velőtrázó bűz eredetét megnyugtató módon tisztázni lehessen. Fönt, egy idétlenül magasra helyezett polcon hatalmas disznófej tornyosult. Életemben nem láttam még annyi legyet egy helyen, mint ezen a négy részre hasított sertéskoponyán. Persze, ha nem ragadunk le a higiéniai huncutságoknál, azt is látnunk kell, ez végül is a kínált húsmennyiséget mintegy megduplázta.

A kukoricakeksz néhány nap múlva kezdett már megkötni a gyomromban, úgyhogy nekieredtem a tengerparti üdülőövezetnek, és már húsz kilométerrel északabbra (éppen az egyik Ceausescu-nyaraló tőszomszédságában) egy pizzasütő állta utamat. A sor a Vezér dácsájának parkját körbeölelő sétányon kanyargott tova. Uzsonnaidőre én is boldog pizzatulajdonos lehettem. Monstranciaként tartottam magam előtt a vörös kevercstől nyákos, langyos tésztakorongot, és szinte vallásos révületben támolyogtam ki a közeli sziklamólóra, hogy a természet ölén tegyem magamévá. De csak a köldökéig jutottam. A móló végét, ahonnan a dácsához tartozó partszakaszra is jobban rá lehetett látni, szögesdróttal zárták le, a drótakadály mögött pedig szigonypuskával felfegyverzett békaemberek hemzsegtek...

Akárcsak itt, a part menti karszthasadékokban a tarisznyarákok, miközben a zamatos burek elhullajtott morzsáit rágicsálják.