Képekben, szagokban, millatokban, ízekben a világ

Azt bezzeg megjegyzed, hogy kelkáposztaszag volt, amikor mit tudom én, mi történt – mondta bő húsz-huszonöt évvel ezelőtt L., nem kis adag szemrehányással a hangjában. (Hogy miért éppen kelkáposzta, nem fejtette ki, azt gondolom, így utólag, én okozhattam a képzettársítást, mert sok mindenre másként tekintettem, amit egykori tanárnőm úgy minősített, hogy hozzászólásaim vitás kérdésekhez azzal kezdődtek: igen, de...) Bezzeg mást nem – ez volt az elhallgatott másik fél mondat. Meg a többi magába fojtott finom célzás, amelyekkel nem illette a női nemet, bizonyára azért sem, mert ő anyától lett, nem piros rózsafán termett, nem piros pünkösd napján, nem hajnalban született, ráadásul rendes polgári nevelést kapott, például még a bebőrösödött tejes kávét is megitta, nem úgy, mint én. Sőt kisegített egyszer, mert az én adagomat is felhajtotta, amit Nati néni, a szomszédjuk, aki testvérével imádta kisfiú korától, nagy-nagy szeretettel főzött, s mivel akkor már egymáshoz tartoztunk, úgy gondolta, én is kedvelem. De azt semmiképpen nem voltam képes leereszteni a torkomon, tudtam, hogy az első kortytól még a tegnapelőtti étel is visszakéredzkedne, megvártuk, amíg kimegy teasüteményért – uzsonnaidő volt –, és gyorsan bögrét cseréltünk, nehogy megsértsem szegényt. (Remélem, ha most föntről lefelé kukucskálja, mit írok, így, utólag megbocsát.) Nati néniéknél finom kisasszonyillat lengte be a lakást, meg a könyveké, olyan patinás remekeké, amilyen Brehm Állatvilága, a világtörténelem, a Pallas lexikon meg hasonlók, ezeket lapozgatta egykor a kis L. a hintaszékben ringatózva, mert ő – Nati néni emlékezete szerint – igen jó kisfiú volt, nem olyan vásott, mint általában a kiskölykök, akik kifocizzák az ember házának ablakát. Ő nyugodt volt, jól nevelt, amikor eltörött a lába, valaki átcipelte a szomszéd házba, ahol boldog magányban, tetőtől talpig kiszolgálva csak olvasott, olvasott, közben csabagyöngyét csipegetett, kesernyés, de ettől különleges, illatos őszibarackot majszolt. A külvilág olyankor megszűnt létezni számára, így hát az illatokat vagy a szagokat sem érezhette. A betűk, a tudomány bevésődött az agyába, kirekesztve a külvilágot, megteremtve saját különbejáratú életét, amelybe nem engedett belépést, sem cipőben, sem papucsban, sem mezítláb. Az én világom szabadabb volt, csavargásaim útja szőlőben csent aranyalmával kikövezve, minden, amit olvastam, képekben, szagokban, illatokban vett körül. A családi ebédek illata is azért rögződhetett kitörölhetetlenül, mert nem maga az evés volt fontos, hanem az, hogy sokan üljük körül az asztalt, ráadásul bizonyára nem voltunk rendes magyar emberek, mert mi bizony beszélgettünk evés közben. Holott akkoriban az anyák nem jártak munkába, vezették a háztartást, nevelték a neveletleneket, délben ebéddel vártak, ha gond volt vagy öröm ért, nem kellett estig várni, hogy valaki meghallgasson, a napközi idegen intézmény volt, meg az iskolai ebédlő is, melynek jellegzetes, mosogatólével vegyített szaga betüremkedett az osztálytermekbe, míg otthon illatozott a krumplileves meg a lekváros palacsinta, meg a tisztaság. És igen, olykor a kelkáposzta is.